Kedden este volt az első buli, melyet a holland mentoraim, Michiel és Vera szerveztek. 18.30-kor lett volna a találkozónk a központi pályaudvaron, én azonban kicsit kalandosabban jutottam ki Lunnetten-be, ahol Michielék laktak, sahol vacsora várt bennünket. Az történt, hogy amint hazaértem a nemzetközi felvilágosításról ledőltem szundítani egyet, s ahogy ilyenkor lenni szokott, szépen el is aludtam. Tovább is mint kellett volna, mert mire fölébredtem, már hat óra volt. Gyorsan fel a biciklire, s irány a központi pályaudvar. Persze késtem, s persze még láttam a vonatot elmenni, miközben Michiel telefonon adta az utasításokat, hogy melyik vágányra kell mennem. Ott álltam, hogy a következő vonat 20 perc múlva indul. Kerestem egy jegyautomatát: természetesen chipkártyával működött, azt meg okosan otthon hagytam. Két perc izzasztó bóklászás után szerencsére megtaláltam a jegyirodát, ahol hatalmas sor állt, mivel hónap eleje, minden polgár bérletet vesz. Ahogy a BKV-n. A haladási sebesség 1 ember/3 perc volt eleinte, így a következő utáni vonatra lett volna esélyem. Ráadásul a három közül az egyik pénztárosnéni szemmel láthatóan inkább a teáscsészéjének újratöltésével, mint a kiszolgálással töltötte az idejét. Nagy mázlimra három bérletes után a többi csak érdeklődött, meg valami nyomtatványt kért, úgyhogy még időben sorra kerültem. Vettem egy retúrjegyet, mint későb kiderült feleslegesen.
Vonatra fel, zenét fülbe be, 5 perc múlva már Lunnettenen voltam. Ezt a távolságot persze biciklivel is pillanatok alatt lenyomom, ha nem kellene megállni minden sarkon a térképet bogarászni. De még meg kell. Lunnettenen egy nagyon csinos, de butácska török lány, Meghan és a kevésbé csinos, ámde nagyon jófej Vera vártak rám, s meghökkenve tapasztalták, hogy nem egy alacsony, fekete hajú, ázsiai típusú srác száll le a vonatról, hanem jómagam.
Michiel másik 6 (!) diákkal együtt egy "studenthouse"-ban lakik, ahol 7-ükre jut egy konyha és két fürdőszoba. Michielék szerint szinte lehetetlen a holland diákoknak szállást találni, annyira dugig van a város. Minden létező zugot a nemzetközi diákoknak adnak ki, akiktől persze többet el lehet kérni. Én 400 Eurót fizetek a szállásért, Michielék 230-at, ami még akkor is jobban megéri, ha beleszámítjuk a zsufit és a magánélet teljes hiányát - bár ez utóbbi átgondolva, lehet, hogy mégsem.
A mentor-csapatban a következő nemzetiségek voltak (kapaszkodjatok): török, holland, német, finn, spanyol, amerikai, kanadai, kínai, magyar (jómagam). Érdekes, hogy a teljesen bezárkózó kínai lányt leszámítva mindenki teljesen nyitott volt, kedvesen elcseverészgettünk semmiségekről. Michiel szobatársa, a félig orosz zsidó, félig francia származású Eric főzött indiai kaját, ami nem is volt rossz, meg egyébként is éhes voltam. Eric csuda mókás egy pasas, félbehagyta az egyetemet, ahol biológiát tanult (a borsó csírázási ciklusait kutatta, s még most is nagy áhítattal beszélt erről a témáról). Jelenleg Amszertdamban dolgozik, adatbáziskezelőként. Ja, és a 31 évével ő a rangidős a lakásban, úgyhogy a mindenki mamája szerep is ráhárult. A humora pedig a legjobb fekete humor, amolyan őrületbe kergetős.
Michiel szintén jópofa gyerek. Kulturális antropológiát tanult, s aki ismeri a kultantrósokat, az körülbelül sejti milyen személyiségjegyekkel rendelkezik ez a Michiel. A Carpe diem, kombinálva némi funky's Take it easy-vel, erős filantróp érzésekkel fűszerezve, s mellé jó humorérzék a köret. Művelt feje van. Szereti a jó zenéket, a klasszikus muzsikát is meg szeretné ismerni, meg a jó filmeket is csípi, úgyhogy hamarosan cserélgetni fogunk. Bartók is be lett ígéve neki, nagyon érdekli, de azért kiváncsi leszek. Mondjuk a 15 Magyar parasztdallal és a Magyar Képekkel kezdem, az nem fog annyira fájni. Lisztről azt hitte, hogy osztrák, ami jogos, mert a mai Ausztria területén született és magyarul nem tudott. Egyébként nagyon segítőkész, az internet és a telefon beszerzésében is segíteni fog.
Rajtam kívül egyébként szinte mindenkinek volt már egy-két féléve külföldön: Michiel Indiában volt, Vera Fokvárosban és Londonban, az amerikai lány, Megan -aki egyébként egy öntudatos teremtés, a forgószél egyenesen Cansasből repítette ide, s amellett, hogy nem szép lány, nagyon okos és az érdeklődésünk is közös- pedig először Spanyolországban, majd Koreában húzott le egy évet.
Már délutántól kezdve elkezdett fájni a fejem, mégpedig az orrtövem fölött pár centivel. Ez a szúró fejfájás -az érzés nyoma ma is bennem van- eléggé elviselhetetlenné nőtte ki magát, s ahogy erősödött, úgy egyre nehezebben ment a csevegés. Mint kulturális átmeneteket már megtapasztalt Megan elmondta, ez teljesen szokványos jelenség, amikor valaki egy idegen nyelv használatára áll át. A nagy koncentrálásba belefárad a beszédközpont. Mire vége lett a vacsorának, s elindultunk vissza a városba, már mindent hajlandó lettem volna adni egy jó kis magyar mondatért. Az angolom pedig szétesett, mint az Osztrák-Magyar Monarchia. Ma, szerdán érzem először, hogy elkezd ismét működni. Egyébként ez csak egy érzet, mert tényleg nincs gond az angolommal, mindent értek és mindent el tudok mondani, csak nem olyan választékosan, humorosan. Lejjebb kell adnom a sznobizmusból, nincs mese, mert nem bírja az agyam.
De még korántsem volt vége az estének: el kellett mennünk e Storm nevű klubba, ahol international drink van minden kedden. A visszautat Michieléktől busszal tettük meg páran, akiknek nem volt biciklijük, így a pályaudvaron várni kellett a cangásokra egy tízpercet. Már hulla voltam, ahogy a többiek is: a kanadai, a török és a német csaj leléptek, a többiekkel pedig elmentünk a Stormba.
Aki már volt nemzetközi partyn a Living roomban, az Astoriánál, az pontosan tudja, hogy milyen ez a műfaj. A félórás sorral kezdődik, majd cigifüst, r'n'b, ricsaj és tömeg. Jó csajozós hely, mert a tánctéren is csak dörgölőzni lehet. Szerencsére akkora volt a sor, hogy nem mentünk be, pedig a spanyol srác David, aki egyébként a legfiatalabb volt a csapatban, és most kezdi az egyetemet és az angolja pedig penetráns, nagyon ragaszkodott a bemenetelhez. Helyette beültünk a Des Wittes Balloons nevű helyre a múzeumnegyedben, ami egy valódi holland kocsma volt: faasztalok, zsonglőrködő csapos, kiváló sör, cigifüst, mindenféle szakadt bevándorló és Best of the '90s popzene a háttérben. A finn csajjal dumáltam egy kicsit, akinek gyönyörű tengerkék szemei voltak, élmény volt belecsobbanni. Csak félórát maradtunk, s mindenki elindult haza. Ekkor már éjjel egy óra volt. Ekkor egy apró kellemetlenség történt meg velem: elfelejtettem, hogy hol hagytam a bicajomat. A központi pályaudvaron raktam le egy bicikliparkolóban, ahol több száz társa között bujkált valahol. Nekiálltam keresni. Senki sem nézett hülyének, úgy látszik ez megszokott látvány Utrecht szívében. Mindenesetre az alatt a háromnegyed óra alatt, ameddig meg nem találtam a biciklimet két kerekpár-ajánlatot kaptam: egy nagyon marokkói gyerektől és egy 5 Eurósat egy dél-afrikai sráctól, aki -mint Michiel utólag elmondta- valószínűleg drogos lehetett, mert 5 Euróért épeszű ember nem árul biciklit, még ha lopott, akkor sem. Egyébként hajnali fél kettőkor erősan hajlottam arra, hogy igénybe vegyem az 5 Eurós bicajt, ami ráadásul jobb volt, mint az enyém, de győzött a pannon makacsság: a muszáj-Herkules megtalálta járművét. Hazafelé, már szinte aludtam a bicajon. Mozgalmas kedden voltam túl, de ami a legfontosabb: sikerült új haverokra lelnem.
