Utrechti napló

Aki ismer engem, az tudja, hogy imádom a házibulikat, különösen ha én rendezem az eseményt. Sok kedves barátom emlegeti és idézi vissza a Tartsay Vilmos utcai házibulikat, késő tinédzserkori duhajkodásaink szép emlékeit, és különösen a Zoli szülinapokat, melyek rendszeresen óriási tivornyába torkollottak. Nos, idén sem hagyhattam ki az eseményt, és ha már magyar srác ünnepel, akkor legyen a kaja is magyar. Csirkepörkölt nokedlivel, nemzetközi vendégeknek, a desszert pedig sült banán, amit már becsukott szemmel is el tudok készíteni. A csirkepörkölt receptjét még édesanyám diktálta le nekem Skype-on, némi aggodalommal a hangjában, hogy ragaszkodom-e a nokedlihez 12 személyre; inkább főzz ki tésztát fiam, mert beleszakadsz a szaggatásba. Nem hallgatván az anyai intelmekre természetesen a nokedliszaggatás mellett döntöttem, de erről majd később.

Szóval csirkepörköltös este, mindenki nagyon lelkes volt a csoportból. A bulit vasárnapra terveztem, pénteken azonban váratlanul új lakótárs érkezett: Xia Wen orvosi doktorandusz, Kínából. A bulit ettől még nem halasztottam el, de Wennek szüksége volt némi segítségre, például mások az elektromos csatlakozók itt, így a szombati napon, amit eredetileg cak bevásárlásra szántam, Went is kellett pátyolgatni. Wenről majd később írok. Szóval szombaton rohanás, délelőtt bevásároltam, csirke, hagyma, kóla és egyebek.  Magyar tejföl persze nincs, csak Sour Cream van, ami megteszi végül is. De éppen nem volt készleten, a zsemlemorzsáról pedig mégcsak nem is hallottak. Breadcrumbs, mondoggatam az angol megfelelőt, erre kezembe nyomtak egy zsák kenyérmorzsát, amit a kenyérszeletelőből söpörtek fel. No thanks. Az óra ketyeg, Wennek keresnünk kellett átalakítót, amivel eurokompatibilissá tehető az elektromos beretva, de egész Utrecthben nem volt ilyen. Lebicikliztük a lábunkat, de végül is úgy döntöttünk, hogy feladjuk a keresést. Went délután elvittem egy másik kínai doktoranduszhoz megőrzésre, én pedig szélsebesen elindultam tejfölt és zsemlemorzsát keresni, ami még hiányzott az üdvösséghez. 5 üzletben jártam, az összes Albert Hein kifogyott belőle, a zsemlemorzsa meg nincs.

Végül is az Albert Hein XXL-ben, ami a Tescohoz hasonló monstrum, találtam tejfölre emlékeztető krémeket, de egyik sem Sour Cream volt. Két termék emlékeztetett legjobban a tejföl/sor creamre, és mivel nem tudtam elolvasni, hogy mi is van a műnyag poharakban, ezért mindkettőből vettem kisipari mennyiségben. Biztos ami biztos.  Az egyik legalább savanyú volt, a másikról kiderült, hogy cukrozott tejbegríz, csak poharasan árulják. (3 nagy dobozt vettem, azt kajáltam a buli után két napig). A zsemlemorzsa továbbra is megoldatlan rejtély, sehogy sem fért a fejembe, hogy akkor hogyan paníroznak a holland kollégák. Hosszan körülírás és magyarázat után kiderült, hogy a hollandok úgy hívják, hogy "panir" és kis dobozban kapható. Persze nem zsemlemorzsa, de

 

A hozzávalók beszerzése megér pár mondtatot. Paprikát, hagymát mindenhol árulnak, a tejföl azonban hiánycikk, pontosabbann hazai formájában nem fellelhető. Egy tejfölre nagyon hasonlító krém, a Sour Cream viszont beszerezhető az Albert Heinben, de a bevásárlós szombati napon egyetlen Albert Heinben sem volt belőle.

A státuszvándorlás személyes oldaláról is írok nektek. Egyik óránk után megemlítettem a derék Raub tanár úrnak, hogy amikor nem rétegződéselmélettel és rational choice-al foglalkozom, akkor mosogatással keresem a kenyerem egy kínaiban. Raub tanár úr, messze a legprecízebb ember akit ismerek, a német mechanika a személyében csúcsra jutott, két napra rá írt egy levelet az érdemeimről a kollégáknak, majd rá három napra KÉT ajánlatot is kaptam. Szociológusok: íme egy illusztratív bizonyíték a gyenge kötések erejéről, tessék Granovettert olvasni, itt ő (is) egy félisten egyébként. Egyébként meg Raub tanár úr, mint már említettem apaként véd minket, íme a bizonyíték. Szóval a két munkából egyelőre az egyiket, mégpedig a Statistics Computer Practicum Student Assistent -t realizálom, amit kedves tanáromnak, Prof Weesie -nek köszönhetek. Teljes hozzáférést kaptam a kurzus online oldalához, még a rakoncátlan diákokat is parkolópályára tehetem, ha akarom. Szóval múlt hét szerda, egy óra, az egyik komp lab az egyetemen, egy szoba tele zsibongó holland srácokkal és lányokkal. Én és egy lengyel doktorandusz srác, Michel, várunk az ajtó előtt. Michel valami durva hálózatelmélettel foglalkozik, nagyon szimpi gyerek, a statisztikát műkedvelőként tanulta meg, azt most már tanítja is. Prof Weesie megjelenik, bejelnti, hogy a kurzus valódi tanára Wim Jansen tanár úr sportbaleset miatt nem tud jelen lenni, úgyhogy ő helyettesít, mi meg leszünk a "szépséges segítőtársak" (szerencsekerék és Viktor, ha valaki netalán elfelejtette volna a kereskedelmi televíziózás hőskorából). Weesie tanár úr penetráns humora ismét megnyilvánult én pedig égtem, mint a Reichstag, amikor bemutatott: "Ez itt Zoltán, aki magyar, nem tud hollandul és eddig egy kínai vendéglőben mosogatott." Mint valami illegális bevándorló. Nem is kaptam kérdéseket az első 15 percben, aztán viszont elég sokat, mert az SPSS bizony nehéz, és bizony nem sok emlékük maradt a diákoknak múlt félévről. Az alapstatisztika (és általában az angol nyelv) elég nyomorúságosan ment, a pontbecslésről jószerivel azt hitték, hogy valami golf-szakkifejezés. Mindenesetre holnap lesz a második óra, majd meglátjuk. Én imádok tanítani, és pláne, hogy 2 napot számolnak el nekem négy óra tanítási munkáért a felkészülési idő miatt. Szóval igazán szerencsés vagyok. A hollandok meg legalább egy kis angolt is gyakorolnak. A kurzus vége egy kicsit komikus lesz: a tesztek javításában is segítenem kell, a nyelv viszont választható: a nebulók írhatják hollandul és angolul is (meg aki akarja, az magyarul is, kíváncsi vagyok hányan jelentkeznek). Remélem nem kell holland vizsgákat javítanom, mert az rendkívül macerás lenne. Meglátjuk.

A mosogatást és desszertkészítsét megtartottam, mert kibírok heti egy-két alkalmat, ráadásul a tanítás csak 10 hétre szól, aztán meg nem tudom mi lesz. Persze ha kapok valami állandó melót, akkor agyő pure troost. Addig marad a stratégiázás és a folyamatos státuszvándorlás: kötényt le, katedrára fel!

Huszonnégyéves lettem én, de nem vagyok költő, így nem írok verset magamnak egy kávéházi szegleten. A próza az én zsánerem, méghozzá a szubjektív-dokumentarista (ha a kettő békésen összeférhet, ki tudja), úgyhogy most beszámolok stétuszvándorlásaimról Hollandiában.

A holland társadalom is rétegzett mint a csokitorta amit nap mint nap felszolgálok, és egyre több rétegét ismerem meg. Íme egy rövid, de korántsem teljes a katalógus:

1, A felső osztály

Mariska (nem becézett alak!), egyik nagyon kedves csoporttársam meghívott magukhoz, hogy együtt csináljuk meg a leckét az szocelmélet kurzusra (mielőtt bárki valami "rosszra" gondolna, "sajnos" csak játékelméleti problémákkal foglalkoztunk). Mariska a világ legszebb házában és legszebb környékén, egy csendes zöld mező közepén lakik, egy kis csatorna mellett. A családi házban egy porszem nincs,  apuka és anyuka regényt olvas a bőr kanapén, a kandallóban tűz lobog, a háttérben szól a Best of Morricone on pánsíp, a panorámaablakban egy kertitörpe mosolyog. (A kertitörpét és Morriconét leszámítva minden ízléses, félreértés ne essék)  A Van der Horst család a béke allegóriája. A családi házat pár éve vették, Mariska apukája egy barkácsáruház-lánc valamilyen vezetője. Nagyon kedvesen fogadtak, tapintatos kérdések magyarországról, egy kis small talk erről-arról, gőzölgő kávé mellett. Az ebéd csak nyomokban emlékeztett egy magyar menüre: sokféle felvágott, tea, meleg kifli és sajtocskák voltak az asztalon. Csak könnyedén! Mikor elmeséltem nekik, hogy nem volt fűtésem, meg ilyenek, teljesen fel voltak háborodva, hogy hova lett a legendás holland vendégszeretet, meg hasonlók. Még azt is felajnálották, hogy Mariska majd segít egy reklamáló levelet írni az oktatási miniszternek. (Mellesleg meg fogom írni, hadd lássák, hogy a tökös magyar legény nem adja fel). Szóval ők a holland gazdagok.

2, A marokkóiak

A tetejéről az aljára. Pár nappal Mariskánál tett látogatásom után, egy este kondizás után betértem a kis kínai büfébe a sarkon. Mit adj Isten, a barna börű és rövid fekete hajú srácok, akiket eddig törökként azonosítottam éppen benn üldögéltek (mint egyébként mindig) és csendesen dohányoztak. Leültem a csirkefalatokkal az asztalhoz, mikor nyílt az ajtó, és megjelent a band leader srác, majd azonnal kérdést szegezett hozzám hollandul. Mikor kiderült, hogy én csak engels vagyok partiképes, az egyik asztalnál ülő gyerek rögtön elkezdett kérdezgetni, hogy kerülök ebbe az országba és a többi. A srácot Alinak hívják, jól beszél angolul, és megrögzött forradalmár Miközben mi csevegtünk arról, hogy mit is keresek én itt, a többiek elkezdtek egy kicsit üzletelni egy zacskó marihuánával, meg sodortak is egyet. A kis kínainak nem igazán tetszett a dolog, úgyhogy ki akart minket paterolni. Én csak mosolyogtam az ügyön, mire a bandleader gyerek megkérdezte, hogy nem-e zsaru vagyok, aki csak eladja, hogy nem holland. Ez annyira szeget ütött a fejükbe, hogy csak egy órával később, mikor már kinn álltunk a bolt előtt, mert az bezárt, és a marokkói srácok jól betéptek (én nem szívok, mert rosszul leszek tőle), osztották meg velem életük apró-cseprő ügyeit. Összességében két órát beszélgettünk: nekem ők voltak az első muszlim és marokkói ismerőseim, én pedig az első magyar és egyike azon ritka fehér embereknek, akik szóba állnak velük. Ali például felhívta rá a figyelmemet, hogy ha most eljönne itt egy rendőrautó, akkor tuti, hogy megállna, hogy nem-e akarnak megrabolni engem ezek a derék marokkói kölkök. Szóval nem fenékig tejfel a marokkóiknak hollandiában, csesztetik őket az iszlám miatt - van egy agyament holland politikus az extrém jobbon, aki be akarja tiltani a Koránt, kiváncsi vagyok mikor merénylik meg - meg mert nem akarnak hazamenni. Ugyanis a nagypapa, nagymama idejött Marokkóból "építeni Hollandiát", aztán itt ragadtak. A derék kolonista-kapitalista hollandok nem így gondolták, szerintük ha a munka be van fejezve, akkor tessék elhagyni a terepet. Hát a derék hollandok ebben kurva nagyot tévedtek, a dolgok nem így mennek. Ahogy az egyik srác fogalmazott: "Hollandiában marokkóiak, Marokkóban hollandok vagyunk." A bolygó marokkóiak. Munka nincs, meg suli sem, marad a fű meg a galeri. Hajnali egykor búcsúztunk el, azóta "Hey Hungary!" köszöntéssel üdvözölnek a marokkói srácok az utcán. Remélem még találkozom velük, csuda mókás banda. Sommásan: nem könnyű velük és nem könnyű nekik.

Annyi írnivalóm van, hogy őrület!

A kicsi négerek megérkeztek a szigetre, 14-en, és most már 11-en vannak. University Survivor. A legutolsó áldozat Nicole volt, ő kivételesen nem a túlzott terhelés miatt dobta be a kulcsot, hanem ideológia okokból, és egész biztosan amiatt. Nicole ugyanis azon ritka emberfaj tagja, amelyik világmegváltó eszmékben hisz, és küzd is értük. így a SaSR-programban eltöltött idejének háromnegyedében Nicole az RDE (racionális döntés elmélete) és a NES (New Economic Sociology) intézményénének alapjait próbálta lerombolni, inkább kevesebb sikerrel, de hatalmas órai aktivitás kíséretében. Dióhéjban, Nicole pszichológiát és politológiát végzett a BA-n, megközelítésmódja ennek megfelelően körbelőtte a szociológiát, de nem sikerült célba találni. Én bírtam a hozzászólásait, mert tényleg problémás pontokra világítottak rá, de a tanárok nem mindig díjazták, már amennyire a Nicole megszólalásaival a kellően tréningolt tanár-arcokon megjelenő apró ideges grimaszból következtetni lehetett. És Nicole valóban nem volt kellemes jelenség. Rendkívül szarkasztikus humor szorult erősen molett testébe, melyet a Barba-családra emlékeztető fejforma koronázott, a pont az i-n a sokdioptriás szemüveg volt. A szokásos hanghordozása is meghaladta a fülnek kellemes frekvenciát. Szabadidejében főzni szeret, illetve tagja egy zöld beütéseket mutató bázisdemokratikus elveken alapuló kisegyháznak, akik szerint egy Isten van, csak máshogy hívják.

Egyedi intellektusával a csoporttársak sem voltak kibékülve. Mirandát például ki lehetett kergetni a világból, ha megemlítették neki Nicole-t. Valóban, a két lány a tulajdonságok teljesen diszjunkt halmazával rendelkezik. Miranda inkább melós fajta, de ügyesen alkalmazkodik a környezet változásaihoz. Miranda, aki pedig legalább annyira rühelli a közgazdaságtant, mint Nicole, rájött arra, hogy ki kell bekkelnie ezt a pár hetet. Nicole pedig folyamatosan tiltakozott a gazdasági megközelítés ellen, majd amikor süket fülekre talált,  visszavonult a meg-nem-értett-értelmiség szerepébe, akiről kilométerekre látszik, hogy kívülálló. Nicole tehát oszlopos tagja a Szellem "láthatatlan egyházának", hogy egy klasszikust idézzek.  És mostantól tényleg láthatatlan lesz, mert úgy döntött, hogy abbahagyja. "Nem szolgálja az épülésemet a program", ahogy írta levelében. Kár, oda a belső ellenzék kemény magja. Marad a rational choice. Meg a bekkelés.

Mindig hatásos egy szép kézavarral kezdeni, megadja a tónust. Szóval, hősünk élete csendesen folydogál kettős medrében. Holdfényes estéken gondol egyet, és magára ölti a fekete köpenyt (és kötényt), és az egyetemi kutató szakos diákból egycsapásra villámkezű mosogatógép, illetve kukta lesz. A bőregérrel ellentétben hősünk tökéletesen névtelen, egy közepes méretű Utrechti vendéglő csütörtöki vendégei élvezhetik áldásos tevékenységét háromféle desszert formájában. Hősünk pedig sürög-forog a konyhában, egy kukkot nem ért a körülötte zajló kétnyelvű (kínai és holland) életvilágból, de kedves ügyetlensége és segítőkészsége folytán mindenki megszerette. A főnöknő még aggodalmaskodott is egy picit, hogy vajon jó lesz-e a kedves alkalmazott hátának a 4 és fél órás görnyedés a mosogató felett. Erre hősünk hazudott egy hatalmasat, differentia specifica : "kegyes hazugságok" , hogy dehogy is, a hátának teljesen indifferens, hogy mi történik ebben a négy és fél órában. Magában jegyzi meg, hogy pénztárcájának azonban korábban sem mindegy, hogy mivel telik az idő csütörtök és szombat esténként, így marad a zokszó nélküli. A mosogatás, illetve a Pure Troostok gyártása. Utóbbi a csokitorta fantázianeve, jelentése, "Az igazi kényelem". Igazi kényelemnek persze nem lehet nevezni, mikor hősünk kétrét görnyedve gömbölyíti a vaníliafagylaltot, illetve szeli a ragadós tortát, ámde a billenő ajtón és a bárpulton túl igazi az igazi kényelem, és ennek így is kell lennie.

A főnöknőt Komvojnak hívják, hong-kongi, barátja pedig Peter, aki meg holland. "Rugalmas" (magyarul kissé ügyetlen) üzletvezetési stílust követnek, folyik az összevissza szervezés, meg odaégnek a torták rendszeresen. A tortáért ketten felelnek: eddig mindig, mikor tortát készítettek becsúszott valami gikszer, odakozmál a dió, alacsony lesz a torta, belapul a teteje. Nem zavar senkit; a Pure Troost nem teljesen Pure. Easy does it.

Peter munkaerőként időszakosan üzemképes. Amikor úgy érzi, hogy most már eleget dolgozott, akkor, ahogy az angol mondaná, no matter what's going on, elvonul kitudjahova, illetve körbe-körbe járkál és építi a networkot a kínaiakkal. Akik közben,  -micsoda képzavar következik- vért izzadnak az édes savanyú szószba, bele, hogy a rendelés meglegyen. Nem baj, mert amikor dolgozik, akkor legalább nagyon gyorsan teszi. Csakúgy mint hősünk, aki másfél perc alatt szolgáltatja a Tökéletes Kényelmet.

A kínaiakból, mint mondtam, soha sem fogy ki a Duracell, minden nap háromtól kitudja meddig robotol az egész család a konyhában. A legifjabb tag az erősen weszternizálódott Kasim, 23 év, festett haj, konditerem, márkás sportcipő. Itt született Utrechtben, angolul kiválóan tud, a kínait pedig saját bevallása szerint is csak töri. Vicces, amikor munka után benéznek hozzá tajwani, szingapúri és egyéb kínai haverjai, aztán az angol a közös nyelv, jobb híján. Szóval Kasim helyébe nem lennék, mert bár minden szeretetem drága szüleimé, de azért együtt dolgozni a hét hat napján, az mégis más. Múltkor kisebb családi viszályba torkollt, mikor Kasim apukája kicsit lassan szállította a tálat, mire Kasim kicsit összezavarta a rendeléseket, mire Kasim-mama kedvesen megkérdezte, hogy segíthet-e Kasimnak, mire Kasim kiborult, hogy már nagyfiú és hagyják békén. Ennyiben maradtak.

A kínaiakról és a tortákról ennyit mára.

Igazán komolyan veszik az oktatást errefelé, legalábbis Master-szinten, el vagyunk halmozva handoutokkal, power point prezentációkkal, reading guide-okkal, és még sorolhatnám. Természetesen cserébe kemény munkát várnak el, és tényleg: az ember heti 35-40 órát rááldoz a dologra. Hogy ez sok vagy kevés, az egyéni ízlés kérdése, de a lényeg: úgy fogják fel ezt a munkát mint befektetést egy jövőbeli szakmába, mely szakma keresett és szép jövedelemmel kecsegtet. Szóval nem lebeg, illetve úszik szabadon az értelmiség, hanem kemény szakmai tudattal végzi sokszor fáradságos tevékenységét a számítógépek előtt.

Minden héten tehát három óránk van: egy szociológiaelmélet, egy háztartások és rétegződés nevű óra és egy módszertan és statisztika.

Namármost, a szociológiaelmélet = mikroökonómia, racionális döntés elmélet, játékelmélet errefelé. Magam is meglepődtem azonban, hogy korábbi szellemi iszonyomat a közgazdaságtan iránt milyen könnyen és gyorsan konvertáltam át érdeklődéssé és nyitottsággá. Azon pedig még jobban meglepődtem, hogy sikerült megértenem a közgazdaságtani gondolkodás logikáját, és egész jó eredményekkel zártam a bevezető órákat.

Minden órára párosával kell házi feladatot készíteni, átlagosan 5-6 óra időbefektetést igényel egy-egy feladat. Kivétel nélkül az órára olvasandót kell feldolgozni, nagyon élvezem, hogy szinte mindig tovább kell fejleszteni egy létező elméletet vagy kritizálni kell, vagy alkalmazni egy másik területre. Sokat gondolkodik az ember, de megéri.

 Azért volt, amikor már sok volt az agyalásból. Például, múlt hétre a szocelm órára egy, a gyermekvállalást modellező mikroökonómiai cikket kellett kritizálni és továbbfejleszteni. A párom egy Fucai nevű kínai srác volt, aki csak ebben a félévben lesz velünk. Szegény ugyanabban a betegségen szenved, mint a legtöbb kínai: az angol beszédtapasztalat hiánya. Szóval a feladat is nehéz volt, plusz idő kellett, míg megértettem Fucai mondatait, így két és fél napomba tellett a feladatot elkészíteni. Ehhez hozzájön még az is, hogy Fucai, aki elvileg doktorandusz Hong Kongban, nem volt valami innovatív...

A statisztika megy a legjobban eddig. Itt két hetente kell önállóan beadni egy házi feladatot, amit leosztályoznak, de persze van heti feladat is, csak nem kell beadni. Egy 9 és egy 8.5 termelődött eddig, ami a 10-es skálán csúcsteljesítmény. A másik két tantárgyból alulról közelítem a 8-ast, ami már ötösnek felel meg. Teljesen elégedett vagyok a teljesítményemmel. Egy apró zavaró tényező:mivel gyakran cserélődnek a tanárok, nem lehet kitalálni, hogy mit szeretne látni a tanár a feladatokban, vagyis, hogy mit szabad és mit nem szabad leírni (arról nem is beszélve, hogy mindenki máshogy osztályoz). Például egy van Leuwen nevű társadalomtörténész tanított a második kurzuson, és előzetesen azt a feladatot adta, hogy a társadalmi osztályok közötti házasság történelmi változásának megértéséhez dolgozzunk ki egy modellt. André-val, a német sráccal dolgoztam együtt (kisgyermekként járt a Platensee-nál, egyébként ő a rational choice theory miatt választotta Utrechtet), és 11 oldalt írtunk tele. Az órán kiderült, hogy a tanár másfelől közelítette volna meg a dolgot, de szerencsére értékelte a mi megoldásunkat, és kaptunk egy nyócésfelest. (más tanár nem így osztályzott, egy Frank nevű fiatal tanár például felezte a pontokat feladatonként, ha nem az ő megoldása szerepelt a papíron).

Namármost, a mikroökonómia órán, fedőneve: szociológiaelmélet, részt vesz két közgazdaságtan-diák is. Jókat röhögnek néha, mert a tanárok szociológusok és nem közgazdászok, így nem mindig magyaráznak szabatosan. Egyik tanár például írtóra beégett: egyik házi feladatnál volt egy elképzelése, de mint kiderült az órán, ezzel az elképzeléssel nem lehetett megoldani a feladatot. Két különböző stratégiát alkalmazó kopmuterprogram küzd egymás ellen egy ismételt fogolydilemmát modellező helyzetben. Melyik győz és hány ponttal? Mindenki azt a szituációt modellezte, amit a feladat említett, hogy a két komputerprogram küzd egymás ellen. Azt elfelejtette említeni, hogy a programnak saját magával és egy random stratégiát alkalmazó ellenféllel is meg kell küzdenie, ahogy az a kötelező olvasmányban szerepelt. Csakhogy, a random ellenfelet igen nehéz, legalábbis számunkra modellezni, és ő sem tudta megoldani a kérdést. Mikor kiderült az órán, hogy mire gondolta a professzorkám, és hogy ezt nem lehet megoldani, akkor sem volt hajlandó revidiálni álláspontját. Beégett, midenesetre.

Egy-két ilyen túlkapástól eltekintve nagyon kulturált keretek között zajlik a program. A folyamatos osztályzás ellenére, ami azért jelentős versenyhelyzetet teremt, mindenki együttműködik a másikkal és nincsenek "nagy" ellentétek. Még nem alakult ki senkivel szoros barátság. Következő bejegyzésemben mesélek részletesebben a többiekről, de most már megyek haza, mert éhes vagyok.

Nagyon felgyorsultak az események Utrechtben, így nem volt időm naplót vezetni. A naplóírás is olyan dolog, hogy az ember mindig elhatározza, hogy csinálja, aztán az akaraterőhiány és a körülmények szerencsétlen összjátéka miatt sose sikerül. De nem baj, úgy döntöttem, hogy nem adom fel, megpróbálok mindenről beszámolni.

Először is a munkáról. A kekszgyárban még egyszer látogatásomat tettem, ezúttal háztartási kekszet kellett igazgatni egy futószalagon, hogy a csomagológéphez katonás rendben érkezzenek. 8 szalagon percenként 4000 keksz vándorolt új otthonába. A munka elvégezhető lett volna, ha nem döglik be a gép időről időre. Ha ugyanis a gép ütemet téveszt, például két keksz összeragadt és beakadnak a futószalagon, akkor teleönti keksszel a gyárat (emlékeztetőül: 4000/perc), amit aztán össze kell szedni. Így esett meg velem, hogy szeneslapáttal kellett háztartási kekszet lapátolnom, és két hatalmas konténer meg is telt vele. Ez még nem lett volna baj, ha a műszakvezető nem lett volna egy önjelölt pióker ignác. De az volt, így csak kétszer 15 perc szünetet kaptam 8 óra alatt, pedig még egy 30 perces ebédszünet járt volna. Természetesen reklamáltam, mire a műszakvezető, aki indonéz volt, a többi munkás aznap pedig marokkói, hogy új színekkel gazdagodjon az etnikumok palettája, szóval a műszakvezető egy félreérthetetlen mozdulattal visszaküldött a szalaghoz. Nagyon a begyében lehettem már az elejétől fogva: meg is kérdezte, mikor pihegve lapátoltam a földről a kekszet és egy-két szem leesett a lapátról, hogy voltam-e katona. Mit lehet ilyenkor tenni? Az ember elszámol 1000-ig, addig is múlik az idő, és megpróbál nem beszólni. A dolgomat tovább nehezítette, hogy a többi munkás hollandul is alig beszélt, nemhogy angolul, így nem nagyon tudtunk kooperálni. Csináld utánam, hátha jó lesz.

A biztonság kedvéért azért betelefonáltam az irodába, hogy mi a helyzet az ebédszünettel, ki is derült szépen, hogy elsumákolták a dolgot a kekszes bácsik. Nem is fogok többet menni, az biztos.

Helyette van más: kínai vendéglő és mosogatás, illetve a desszertek készítése. Ezt nem a Uitzenburo-n keresztül szereztem, így 1 euróval többet kapok óránként. A vendéglőről később részletesen beszámolok.

Mosogatásban lassan utolérhetetlen leszek, az Uitzenburo még két hete kiküldött egy vendéglőbe, ahol egy university fraternity (nincs erre magyar szó szerintem) 75. születésnapját ünnepelte, 120 vendég jelenlétében, 3 fogásos menü és töménytelen mennyiségű sör és bor elfogyasztásával. Amíg a szalonspicces hollandok, egyébként nagyon helyesen, énekelgették kint a testvériség buzdító nótáit, addig én benn egyedül mosogattam az edényeket, illetve törölgettem a tiszta poharakat este 6-tól hajnali kettőig. Nem semmi tűzkeresztség, ehhez képest a kínai vendéglő könnyed kis házimunka.

Nos, egy újsághirdetésben bukkantam rá a vendéglőre, pontosabban Nicole bukkant rá, csoporttársam: a félig angol-félig holland hirdetés, mosogatás+ desszert, foreign students are also welcomed. Felkerestem őket, és tessék, most már ott dolgozom. A vendéglő családi vállalkozás: egy Komvoj nevű nő vezeti, főszakács az apuka, konyhai segéderő mama + bátyó, rokonok, ismerősök, üzletfelek Kínából illetve Hongkongból.

 Egy szombati csúcsforgalmat sikeresen kiálltam múlt héten a mosogatógép mellett, úgyhogy tegnap már a desszertkészítés rejtelmeibe pillanthattam bele. Háromféle desszert van: csokitorta vaníliafagylalttal, sült banán citromszósszal meghintve, kókuszfagylalttal és sült körte valamilyen pudinggal. Díszítés: egységesen mentalevél. A sült banánt magam sütöm, wokban. A körte a mikróban aszalódik, a csokitorta pedig Komvoj titkos receptje alapján készül egy földalatti laborban. Állítólag nagyon finom. Még nem sikerült megkóstolnom őket, de talán erre is sor került majd. Mindenesetre nem egy bonyolult meló, az esztétikára oda kell figyelni, és kész. ha pedig nincs rendelés, akkor hagymapucolás, illetve tökhámozás (utóbbi elég rusnya meló, de talán sikerült racionalizálnom, a hámozó sajnos tompa, úgyhogy szenvedni kell a tökkel). A munkaadó nagyon rendes, heti kétszer fogok dolgozni, 8 ojró 50 cent + óránként kicsivel több mint 1 peták borravaló ellenében. Újabb adalék a munkahelyi szegregáció kutatóinak: a pincérek mind hollandok, a szakácsok és kukták mind kínaiak, a mosogatók pedig nemzetközi egyetemisták. Kozmopolita népség, ahogy Örkény tanár úr fogalmazott.

Hamarosan jelentkezem az osztálytársak portréjával, mert ezzel adósotok vagyok!

Expozíció

A kávéautomata a kekszcsomagoló géphez képest kezes bárány, az ember leghűségesebb társa. Az összehasonlítást kizárólag a miatt teszem, hogy a kedves olvasó felvegye az elbeszélés egy hete elveszített fonalát. A dolgos hézköznapok ugyanis nem engedik meg, hogy virtuális teleregényem, hogy Dugó barátomat idézzem, naponta új kiadással jelentkezzen, így nem árt néha feleleveníteni az előző részek tartalmát. Szóval, szombaton még a kávéautomatával küzdöttem, és küzdelmemet heroikusnak hazudva jelenítettem meg naplómban, mire a sors, a maga szokott, gúnyos módján egy újabb gépet állított az utamba. Ezúttal azonban nem a gép szolgált ki engem, hanem én szolgáltam ki a gépet, erőm fogytáig. A tragédia abban rejlik, hogy a gép, az emberrel ellentétben nem a csökkenő marginális haszon elvén működik, egyszerűbben szólva, a masina embertelenül sokat eszik, és soha nem unja meg. A kekszcsomagoló géppel folytatott prométheuszi küzdelmem története következik, melynek során hősöm –a Százholdas Pagony egyetlen magyarja– elidegenedik munkája gyümölcsétől, a fahéjas keksztől és melynek során rájön arra, hogy Hollandiában sem kolbászból fonják a kerítést, legalábbis egyeseknek biztos nem.

Piktúra

Szóval hogyan kerül elbeszélésem hőse, jómagam, egy kekszcsomagoló gép közelébe? Hétfőn érkezett egy hívás az Uitzenburo-tól, hogy munka van. A Pally Holland nevezetű cégről van szó – világosított fel a munkaközvetítő munkatársa, mikor óra után bementem aláírni a papírokat – amelyik kekszeket gyárt, forgalmaz. Import, export, ami a csövön kifér. Kedd reggel hét tizenötre kellett a külvárosi gyártelepre érnem, hogy fél nyolckor elkezdődhessen a műszak. A munkaközvetítő srác nagyon lelkiismeretesen minden információval ellátott, és figyelmeztetett, hogy becsüljem meg magam, mert ha lazsálok, akkor nem lesz több meló. Egyszóval rajtam tartják a szemüket. Az internet szerint a Központi Pályaudvarról reggel 6.38-kor indul a 65-ös busz, ami csak virtuális busz, mert valójában 6.23-kor és 6.58-kor mennek járatok Nieuwegein-i ipari negyedbe. Mikor pontban 6.35-re odaérkeztem a pályaudvarra, a busznak se híre-se hamva nem volt, csak két srác, feketék mint a keserűcsoki, várakozott a megállóban. A 66-os busz begördült a pályaudvarra, a vezető világosított fel, hogy tévedésben éltem az indulási időpontokkal kapcsolatban. Az egyik srác felszállt a buszra, a másik pedig hozzám hasonlóan a 65–ös busz felől érdeklődött, mivel ő is a Pally Holland gyárába szeretett volna eljutni. A 66-os elporzott, mi meg gyorsan összeismerkedtünk, miközben várakoztunk. A fekete fiú 20 éves és Emmanuelnek hívják, Ghánában született, a szülei egészen kicsi korában leléptek Hollandiába, ő 9 évesen követte őket. Azóta itt él, a középiskolát sem fejezte be, de szeretne továbbtanulni: az anyagi helyzete azonban nem engedni egyelőre. Mindenesetre a sport tölti ki az életét, sportiskolába szeretne beiratkozni, a tornát nagyon szereti. Meg kell, hogy mondjam, érdekes párost alkottunk ezzel az Emmanuellel. Ő százhatvan-valahány centi magas, elképesztően erős testalkatú, tetőtől talpig teljesen fekete és olyan lapos az orra, mintha valaki bepancsolt volna neki.  Én pedig, nos, tudjátok. Meglepően jól beszélt angolul és nagyon jó humora volt. Azon láthatóan nagyon meglepődött, hogy én milyen nyitottan közelítek feléje: ez úgy látszik nem szokás errefelé. Még 2 Eurót is kértem tőle kölcsön, mikor megérkezett a busz, mert a jegyért csak készpénzzel lehetett fizetni.

Emmanuel valami miatt azt gondolta, hogy skandináv vagyok, hiába mondtam neki, hogy Magyarország az én hazám. Ezt a meggyőződését a nap végéig megtartotta. A skandináv nők rettentő módon érdekelték, úgyhogy a buszon végig arról kérdezősködött, a nemzetközi diáklányok földrajzi helyzetét, metaforikusan és valódi értelmében is, megvitattuk.

A gyár valóban a jóisten háta megett található, egy teljesen szürke gyárnegyed közepén. Becsöngettünk, egy fehér ruhás, szemüveges, erősen kopaszodó középkorú úr nyitott ajtót. Mindenféle udvariaskodás, vagy színlelt öröm nélkül tessékelt be bennünket, azonnal a kezünkbe nyomva egy fehér köpenyt és egy sapkát, a munkaruhánkat. Mert a Pally Holland ügyel dolgozói egészségére. Beléptünk a gyártósorra, ahol fahéj, kakó és tej illatának émelyítő keveréke között gépek zúgtak. Minden, ami egy keksszel megtörténhet, az jelen volt ebben a hatalmas teremben, a tészta elkészítésével kezdődően, a formázáson, sütésen, csomagoláson keresztül a dobozolásig. Még a minőséget és a súlyt is ellenőrizték, előbbit egy munkás, utóbbit egy gép vizsgálta. [Talán akkor lesz az ember igazán nagy bajban, mikor a minőséget is egy gép ellenőrzi majd]. A gyártósorral szemben a rekreációs zóna, vagyis a konyha foglalt helyet, zajmentesen elkülönítve, asztalokkal, kávéautomatákkal, hűtőgéppel. A kávé és a tea a levegőhöz hasonlóan ingyenes, és legalább annyira létszükséglet is. Az egyik asztalnál egy újabb fekete fiatalember olvas csendesen egy holland újságot: ő is alkalmi munkatársunk lesz. Nemsokára befut majd még egy fekete srác, ő is ghánai, és ő lesz a munkásbrigád ötödik tagja.

Rövid szusszanás után kísérőnk bevitt minket a gyártósor hátsó részébe, ahol is urunk és parancsolónk, a kekszcsomagoló gép foglalt helyet. Távoli irodában, öltönyös emberek úgy döntöttek, hogy akciózni kellene a kekszet: göngyöljünk egybe három csomagot és adjuk kicsit drágábban, hátha beszopják. A gyártó részleg hamarost megkapta a parancsot: a fahéjas kekszet három az egyben tessék csomagolni. Pár guriga színes fólia már érkezik is, rajta piros szalag hirdeti a soha vissza nem térőt, a csomagológépet átállították, most már három csomagot zabál egy helyett egységnyi idő alatt, minden készen, csupán egy dolog hiányzik: a munkás kéz, amelyik megeteti az éhesebbre kalibrált gépet és ami betakarítja a termést, vagyis amit a gép kiürít magából. Az ürüléket. Az etetés és az eltakarítás állatkerti funkcióit kell ellátnia emberi kéznek, de persze nem árt egy idomár sem, aki ráncba szedi a rakoncátlan jószágot, ez volt a művezetőnk, aki félreértés ne essék, hozzánk hasonlóan a géphez volt láncolva. A termelés és fogyasztás az öreg Marx hirdette szent egységének csodálatos példája a csomagológép, aminek rabszolgája voltam 8 órán keresztül.

Nos tehát a gyártási folyamat, tömören, instrukciókkal: ember.1 bontogatja a kartondobozokat, melyben keksz van átlátszó műanyag fóliába csomagolva, szám szerint 24 csomag minden dobozban, szám szerint 8 keksz minden egyes csomagban, majd ugyanez az ember fogja a kibontott dobozt, és ráteszi egy görgős szalagra, amely mellett áll ember.2, aki egy futószalagra teszi ki a dobozból a kekszeket, figyelve arra, hogy a kekszek ne legyenek sérültek, továbbá, hogy a keksz mintás fele nézzen a gép felé, mert különben a keksz fenekét látja a kedves vásárló, amikor leveszi a polcról a terméket, továbbá, hogy a futószalagnak mindig pontosan a 4/5-éig kígyózzanak a kekszcsomagok, mert ha rövidebb, akkor a gép bezabálja hamar és üresen fut, ha hosszabb, akkor a futószalag fut ki a szuszból egy idő után, már látszik is a működési alapelv, minden lehetséges módon biztosítani a gyártás gördülékeny lefolyását, mert kérem szépen itt nem a gép a hibafaktor; majd miután a doboz kiürült, ember.2 megfogja az üres kartont, és a földre diszponálja, ahonnan ember.1 felveszi, széthajtogatja és a kukába teszi, miközben éberen figyel, nehogy ember.2 kifogyjon a kekszes dobozból, mert akkor a futószalagon túl röviddé válik a kekszcsomag-kígyó, de az sem jó ha csak bontogat a beste etetőember, mert ha egy idő után térdig állnak a munkások az üres kartondobozokban, az balesetveszélyes, és a Pally Holland kiemelt célként kezeli munkásainak balesetmentes foglalkoztatását, tehát el kell takarítani a szemetet; továbbá ember.1-nek szólni kell a művezetőnek ha a raklapról a kartondoboz fogyóban, hogy a hozzáértő kollégák gondoskodjanak munícióról és alkalomadtán besegíteni ember.2-nek, ha túlzottan megrövidül a kígyó a futószalagon, ismert okokból; ha mind a ketten nagyon ráérnek, akkor a később definiálandó, lapos céldobozokra ragaszthatnak matricát, gyártási idő, terméknév és szavatosság; a matricának pontosan a doboz közepén húzódó kék festéksávon kell helyet foglalnia, a doboz azon oldalának közepén, ahol a Pally felirat van; mindeközben ember.3 sem lazsál természetszerűleg, egy helyben állva várja, hogy a gép kiköpje a hármasával csomagolt kekszet, majd bal kezével előrenyúlva egy gyárilag lapos, felmatricázott céldobozt vesz elő és legfeljebb három mozdulattal igazi céldobozt varázsol belőle, jobb kezével oldalt lefele megragadja a futószalagról érkező csomagokat és egyesével dobozba teszi őket, egy dobozba 8 hármas csomag fér, két sorban, szorosan egymáshoz lapulva, kizárva a lötyögés esetét, ami nagyban megnöveli a töréskár valószínűségét; tehát ezeket a paramétereket szem előtt tartva ember.3 a dobozba helyez egymás mellé három csomagot, majd bal kezével finoman összenyomja őket, hogy beférjen a negyedik, ez a művelet legfontosabb mozzanata, e finom nyomásgyakorlás nélkül a negyedik csomag nem akar majd a célhelyre vándorolni, amikor is elkerülhetetlen az ütemtévesztés, mivel igazgatni kell a már behelyezett kekszcsomagokat, helyet kell csinálni a renegát negyediknek, csupa felesleges mozdulat, miközben áradnak a kekszek, önti őket a gép; benn van a negyedik, következik a második sor, műveleti sorrend hasonlóképp, majd balkéz tolja a dobozt tovább, ahol ember.4 már nagyon várja, hogy a doboz megérkezzen, mert az ő feladata, hogy tetővel lássa el a dobozt, majd áthúzza egy gép alatt, ami ragasztószalaggal ragasztja be a doboz fenekét, és végül a szállításra kész dobozokat egy szigorúan ötször négyes alaplapú és nyolcas magasságú téglatestbe adjusztálja, természetesen a sarkoknál összekötve az oszlopokat egy-egy doboz elfogatásával, hogy a felépítmény stabil legyen; továbbá a fenn már ismertetett matricázós művelet is ember.4 kiemelt funkciója, aki arra is ügyel, hogy az elkészült raklapnyi dobozt egy szakavatott kolléga a raktárhelyiségbe szállítsa; az új raklap megérkezéséig is a dobozok betetőzésével és aláragasztásával kell foglalatoskodni, mert ember.3 munkaterülete túl szűk ahhoz, hogy elkészült dobozok halmazati felgyülemlését menedzselni tudja, különösen áradáskor, egy hosszú aszály után.

Nem, kedves olvasóm, nem hibbantam meg a monoton munka súlya alatt, hogy ilyeneket írok: az áradás és az aszály ember.3 - aki történetesen én voltam a műszak első felében – munkáját alapvetően meghatározó, de exogén tényezők. Hogy pontosabban megértsd az aszály és áradás speciális fizikáját, induljunk el a munkafolyamat kezdeteitől, pontosabban onnan, ahol ember.2 a futószalagra helyezi a kekszet. Mármost, a keksz bizony zabolátlan jószág, elfordul, feldől a szalagon miközben a gép gyomra felé utazik, sőt, még arra is képes, hogy minden szortírozás és tömörítés ellenére extrém távolságokat tartson szomszédos társaitól. A deviáns keksznek természetesen meg van pecsételve a sorsa: a gép ugyanis halálpontos ütemre küldi hármasával nejlonkoporsójukba a kekszcsomagokat, aki lemarad vagy túlzottan siet, vagy esetleg fetrengeni merészel a szalagon, azt kíméletlenül szétzúzza a lecsapó gépkar. És mivel ilyenkor egy, rosszabb esetben kettő csomag keksz kimarad a pikszisből, a munkafolyamat felborul: a csomagoló részegység három helyett kettőt csomagol, a nejlonvágó részegység mellécsap és további, ártatlan kekszek lelik halálukat a nyikorgó szalagon. A gép természetesen okos állat, és látva, hogy a vesztébe rohan, leállítja a folyamatot, először az első gépkarokat, majd a futószalagot is. A fenti jelenség eredménye ember.3 szempontjából az aszály, hiszen ilyenkor a gép nem köpi a kekszeket, amíg a szakértő kolléga el nem távolítja az áldozatokat a tragédia színhelyéről és meg nem nyomja a gombot.

Ember.3 egyébként  csak annyit lát, ha fejét jobbra fordítja, hogy egy hosszú futószalag végén sorakoznak a kekszek egy állomáson, amire újabb csomag kekszek érkeznek a távolból komótos ütemben, minden egyes keksz meglöki az állomáson várakozókat, és az utolsó ennek hatására lepottyan ember.3 felé haladó szalagra.  A kekszek dezertálása normál esetben elviselhető, 18 csomag/perces ütemben folyik, a csomagolóasztalra megérkező utast a következő kicsit tovább hajtja, egészen ember.3 kezei közé.

 Azonban, az aszályt megelőző hiba esetén, mivel különböző ütemben állnak le a gyártási folyamatok, komoly mennyiségű keksz gyűlik össze hosszú, tömött sorokban a futószalagon. A bizonyos gomb megnyomása után a kekszek a korábbi, vasárnap délutáni Városligeti bandukolás helyett egyszerre mintha a Times Square-en éreznék magukat, elkezdenek rohanni, özönleni le a szalagról ember.3 irányában. Áradás idején ember.3 még dobozolni sem tud, csak pakolja a kekszeket gúlába, hogy nehogy leessenek a földre, annyira tolják-nyomják egymást. Áradás idején az áldozatok számának minimalizálása a cél, tehát beszáll a munkavezető is a mentésbe. Ahogy korábban már említettem, ilyenkor a dobozok halmazati felgyülemlése súlyosan veszélyezteti a kekszáradat még dobozolatlan túlélőinek testi épségét. A kekszáradat elszomorító kísérő jelensége a gyártósorról szégyenkezve lecsorgó csonka csomag, a három helyett kettőbe csomagolt keksz, a gép ütemtévesztéséből fakadó torzó, a Pally-termékek fekete báránya, szégyenfolt a gyártósor történetének dicső lapjain. Az ilyennek a szemétben a helye, a többi renitenskedővel együtt. Dobd ki a kekszet, ne sajnáld: a sütőipar eme Taigetoszán egy apró hiba is végzetes lehet. Nagy, gonoszul barna kartondobozok várják nyitott szájjal a gyártás selejtjét, a rosszul csomagolt, illetve törött sarkú kekszeket. Több kilónyi édes lapocskát szórtunk ki a kukába, lábunk alatt a simára döngölt linóleumpadlón csikorogtak a morzsák.

Az áradás bizony nem kellemes érzés, ember.3 izzadni kezd és kicsit fuldoklik, különösen ha van annyira buta, hogy jobbra fordítja a fejét: mert ilyenkor szembesül azzal, hogy milyen elszántsággal menetelnek felé a kekszek, a fahéjillatú gyalogossereg. De az áradás elmúlik legfeljebb három perc alatt. Ehhez képest ember.1 és ember.2 egész idő alatt, leszámítva a leállás szusszanásnyi idejét annak szentelik testük erejét és ügyességét, hogy mindig fel legyen töltve a szalag 4/5-ig. Sajnos ember.1, illetve egy ideig ember.2 is voltam a műszak második felében.

Csak pakol, csak pakol, csak pakol szerencsétlen egyeske és ketteske, a gépnek sohasem elég, egy csomagban 8 keksz, egy dobozban 24 csomag, egy raklapon közel 100 doboz. Egy doboz nyitástól számítva 30 másodperc alatt terül ki a futószalagon, ha bemelegedett a munkáskéz. A gép megeszik egy perc alatt 2,5 dobozt. Nem lehet megállni. Szünet két óránként, negyedórára. Konyhapult felett ketyeg a mutató. A gépek felett, a gyártóterem falán szintén óra. Mindenki a végét várja és a végét járja.

 Szentencia

 A gép ritmusát követed. Közben kitekinthetsz, felemelheted a fejed, megnézheted az órát, rámosolyoghatsz a munkatársra, megtárgyalhatjátok, hogy a holland vagy a skandináv lányok szebbek, nevethettek egyet a szomszédos gépnél kartondobozokat hajtogató bácsin, aki üvöltve tud csak beszélni, mert már rossz a füle és a gépek zúgása sem segíti kifejezetten a kommunikációt, eldicsekedsz a művezetőnek, hogy milyen jól megy a dobozolás: mindez természetesen szereptávolítás, á la Goffmann. Amikor a munka kizárólagosan eszközzé válik, amikor az ember az abszurditásig idegenné válik a munka céljától, eszközeitől, végtermékétől, sőt, a helyszínétől is, mivel valószínűleg először és utoljára jár a munkahelyen, amikor a munkával töltött idő kizárólag pénzben mérhető: nos akkor az sem meglepő, hogy ötünk közül senki, egyetlen egy kekszet sem fogyasztott el a 8 óra alatt.

Elidegenedtünk a keksztől, nincs mese, ami persze sokkal jobb, mintha saját magunktól idegenedtünk volna el. Talán ennyi idő alatt nem is lehet. Ahhoz több kell.

A ghánaiak elég gyakran és elég régóta végeznek hasonló munkákat. És ők még az sem mesélhetik be maguknak, hogy 3 év múlva, egy doktori iskola kényelmes komputerszékében majd ennek a sokszorosát fogják keresni. Sőt, nekik ennél jóval kevesebbre is kicsi az esélyük. Mi marad akkor? Milyen szerepek? Hova távolodhatnak el? Álmodozás a szebb jövőről a coffee shopok füstjében? Ruhavásárlás a Jack&Jonesban, a helyi Zarában, amíg futja az apró luxus? Az is lehet és sokan mondják, hogy legalul lenni Hollandiában még mindig jobb, mint otthon, de én nem hiszek ebben. Az Amsterdamstratswegen a kávézók előtt álldogáló marokkóiak üveges tekintete ugyanis másról mesél. És másról mesélnek a bevásárlószatyrokkal lehajtott fejjel lépkedő kendős fejű asszonyalakok, másról a büfékben késő estig húst sütő izzadt férfiak, másról a mellettük elbicikliző hollandokra értetlenül bámuló zselés hajú török galerik. Valami másról mesélnek ezek az arcok, de nem tudom, hogy miről. Nagyobb baj, hogy a hollandok se igazán tudják. Jó lenne megérteni.

A kávéautomatáról szeretnék nektek mesélni. Egyrészről a napi két-három kávé elengedhetetlen kelléke életemnek, másrészről a rendes kávét a kávézókban aranyáron mérik. Minden út a kávéautomatához vezet. A kávéautomata használatához érettségi, de leginkább BA-fokozat kell, amit rögtön megértesz kedves olvasó, ha eleolvasod milyen lépéseket kell tenni a kávé érdekében:

1, berakni a chipcardot

2, megnyomni a 8-as gombot, a Beker opciót: ez adja 10 eurocentért a poharat. (Intézményesített rablás és visszaélés az ember függőségével, ocsmány dolog. Saját poharat hurcolászni minden nap pedig, nos az mégicsak kispolgári). Adná a poharat, de előbb:

3, megnyomi a start gombot, ez azt jelenti, hogy szeretnéd is a poharat, nemcsak egy rosszul kondicionált csimpánz vagy, aki összevissza nyomogat, hogy banánt kapjon. Még sehol sem vagyunk.

4, a poharat elveszed, és a kávékiöntő alá teszed. Egyes gépeken a bal oldalon van a poháradó, másik gépeken jobb oldalon, tehát helyet cserél a kávéöntővel, alkalomadtán. Hogy ez milyen kínos szituációkat teremt, inkább nem részletezem

5, Kiveszed a chipcardot.

6, Beteszed a chipcardot

7, Megnyomod az 1-7-ig gombokat, mondjuk legyen 1-es, a presszó

8, Megjelenik egy menü, ahol választhatsz: 1-feketén 2- tejjel 3-csak cukorral 4-"Compleet".

9  Ezen még valahogy átverekeded magad, megnyomod a 4-es gombot.

10 Megjelenik egy újabb menü, ahol beállíthatod: a, a kávé erősségét b, a tej mennyiségét egy 5-fokú skálán c, a cukor mennyiségét egy 5-fokú skálán. Ekkor már olyan ideges vagy, hogy szinte nem is kell az élénkítő kávé. A beállítás a következőféleképpen folyik: megnyomod az 1-es gombot, majd a kezelőpulton található nyilakkal állítgatod az erősséget. Ezt eljátszod minden egyes opciónál. Nem lehet felcserélni. Ha nem akarod, akkor megnyomod a start gombot. Nagyon kell vigyázni, mert van reset gomb és back gomb is, ha az ember véletlenül mellényom, az kész katasztrófa

11 Megnyomod a start gombot

12 Megjelenik a képernyőn a "Snelkeuze = 01299" felirat, és a gép elkezd berregni. A Snelkeuze valójában a fekete humor rendkívül érett megnyilvánulási formája. Jelentése: ha gyorsan akarod a kávédat, akkor írd be az ötjegyű kódot, mielőtt jönne a kávé. Közben, mint mondtam, berreg a gép.

13. Lassan, rendkívül lassan , és komponensenként eregeti a kávét a berregő szörnyeteg.

14. Ha kész, akkor kiveheted a kávédat.

15. Vedd ki a kártyádat minél gyorsabban. Hogy miért, mindjárt kiderül

Kísérő jelenségek: minden egyes opcióhoz oda kellett volna írnom, hogy ha egy picit is vársz, akkor elkezd sípolni a gép. Különösen a chipcard jelenlétére érzékeny, amint kész vagy a pohárral, vagy a kávéval, elkezd istentelenül sípolni, mintha azt akarná mondani, hogy "Kedves vásárló, tüntesd el ezt az átkozott idegent a testemből!". Mivel egymás mellett két-három automata van, ezért szinte mindig polifonikus pittyegés-orgiát produkálnak a rosszindulatú masinák. 

A fent felsorolt 14 pont sorrendje nem felcserélhető. Mivel kellően nagy gyakorlat, magas IQ-hányados, és emberfeletti türelem, továbbá keződszinten holland nyelvtudás kell a gépekhez, ezért mögöttük szinte mindig sor áll. Továbbá mivel gyakran idegesek a felhasználók, mire kávéhoz jutnak, ezért a linóleum is mindig ragad a masinák előtt.

Igazi közellenségek, a racionalitás tozszülöttjei.

A sokat ígérő cím kedves olvasóm bizony egyszerre sokat, és keveset rejt: egyrészt egyre több exkluzíve holland attribútummal rendelkezem, most hármat részletezek nektek; ugyanakkor igazi hollandá akkor sem válhatok, ha a fene fenét eszik is. Miért is? 

A Hollandiában élő emberek csordáját két csoportra osztá az Úr, valának autochtonok és allechtonok. Az autochtonok azok, akiknek apja külföldön látta a napnak szép világát, az allochtonok pedig a tősgyökeresek, az igazi Hollandok. (A helyi crew, ahogy öcsém mondaná). Szóval például Nicole holland, de mivel az apja németnek született, mégiscsak egy autochton. "Az élet nem habostorta", hogy egy klasszikust idézzek. Hogy ez a címke mivel jár egész pontosan, még nem tudom, de jó tippjeim vannak, valószínűleg bizonyos körökbe nem osztanak belépőt autochtonoknak.

Mik a holland attribútomok, amiket magamra szedtem? Egyrészt van holland bankszámlám, Rabobankos bankkártyám, ami Chipcard-ként funkcionál a kávéautomatánál (a kávéautomatáról hosszasan fogok még mesélni), ez önmagában megkülönböztet az egyszerű Erasmusos diákok szürke tömegétől. Másrészt, és ez az igazi nagy szó, van bónuszkártyám az Albert Hein szupermarketbe. Hogy sikerült szert tennem erre a kincsre?

Nos, péntek este Nicole-lal és Louise-al egy suriname-i étteremben vacsoráztunk, és éppen befejeztük az étkezést, mikor látom (vagyis Nicole felvilágosít), hogy nincs az étlapon desszert. Márpedig nekem édességre fájt a fogam, úgyhogy irány az Albert Hein. Az Albert Heinben kis piros cédulákon kínálják a diszkont árukat, BONUS-felirattal. Eddigi kinti életem során próbáltam a BONUS-os termékek közül válogatni, azt gondolván naívan, hogy akkor részesülök a BONUS-mannából. De nem így volt, és amilyen ostoba vagyok, nem is vettem észre, hogy kimaradok a tutiból. (Kitérő: férfias stílusú vásárló vagyok, vagyis nem szoktam átböngészni a blokkot, hogy mi, mennyi, mennyiért, hanem fizetek, oszt jónapot; itt inkább thankyougoodbye. Ez egy nagyon rossz szokás, mert így pládul két hétig nem tűnt fel, hogy a BONUS-áldás elkerüli házamat, továbbá át lehet verni.) Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy minden egyes alkalommal, minden pénztáros kérdő hangsúllyal maga elé mormolta hogy Bonus?, miközben húzogatta el a gép előtt a kifilit, nos, ha ezt is figyelembe vesszük, akkor tényleg nincs mentségem: bénán vásárolok. Most viszont, azaz péntek este, az Albert Heinben Nicole kulcstartóján észrevettem egy kis kártyát, rajta vonalkód és Albert Hein logó. Nicole észrevette, hogy a vadember tanulni akar, és rákérdezett, hogy tudom, mi ez a BONUS. Persze, hogy tudom. És természetesen tévedek: a BONUS egy kártya, rajta egy vonalkóddal, amit igényelni kell a cigarettás pultnál. Az ember elárulja nekik cserébe legféltettebb titkait, úgyismind életkor, nem, mennyit-költ-átlagosan-nálunk, illetve opcionálisan cím, telefon, e-mail, ha valaki csipázza a soha-vissza-nem-térő-alkalomról szóló újságokat, és hírleveleket, amelyben fotoshoppal felturbózott tarják kínálják magukat, mellettük a piros címke üvölti a világba, hogy BONUS. A kártyáról kiderül, hogy nem is egy- hanem három: kettő kulcstartóra fűzhető, egy pedig a pénztárcában lapulhat meg. A lényeg: használd, hogy olcsóbban éljél és használd, mert információt szolgáltatsz a vásárlói szokásaidról, hogy majd piackutatók elemezzék, hogy melyik nap kell a instantlevest és melyik héten a tusfürdőt akciózni. Mert minden nap változik a BONUS-os termékek listája, látszólag minden törvényszerűség nélkül, valójában gondolom a kis piros címkék mozgása is ki vannak téve a kereslet-kínálat vastörvényének.

Szóval most már az én kulcstartómon is van Bonus-card, és az én pénztárcámban is, közvetlenül a Rabobank-kártya alatt ott lapul eme belépő a diszkont-mennyországba. Nicole is nagyon büszke volt rám, és kijelentette, hogy most már officially dutch vagyok.

Harmadrészt egyre előrébb jutok a holland g hang kiejtésében. A holland g hang ugyanis az, ami a holland nyelvet hollanddá teszi. Ez az a hang, ami arra késztette apámat, hogy a holland nyelvet ahhoz hasonlítsa, mint amikor egy részeg német matróz angolul próbál meg beszélni. A g hang ejtése ugyanis: KHRR. Ez az a hang, ami megelőzi azt az eseményt, mikor egy reggel a megfázott, láncodhányos nagypapa a mosdótálba köp. A h-hangot kicsit zöngésíteni kell, ha egyátalán lehet, de az r-et semmiképp sem szabad elharapni. (Nyelvjárási árnyalatok persze vannak, továbbá az sem mindegy, hogy hol foglal helyet az ominózus hang a fonémasorban, és így tovább). Aki akarja, gyakorolja: Groningen. Pénteken, órára menvén a liftben, az elsőtől a huszadik emeletig gyakoroltatta velem Haneke a dolgot, nyelvcsavarodásig. Egyre jobban megy, mire hazajövök, már profi leszek benne. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy legalább részben helyinek érezzem magam.

 

A szombatról szóló jelentés óta nem írtam, jól el voltam foglalva. Mi tagadás, eléggé lekötnek minket a programmal, a tervezett heti 40 óra tanulásnak a fele sem volt tréfa. Nem baj, otthon is gürizős, dolgozós típus voltam, állandóan pakoltam magamra a terheket, úgyhogy az itteni terhelés nem ért váratlanul. Egyeseket igen: már ketten, két holland abbahagyta a programot az első hét után, túl sok volt nekik. 

Az angolommal is meg vagyok elégedve, tudásom elegendőnek bizonyul: az olvasmányok elolvasása 40 perc-1 óra (jegyzeteléssel), miközben Andre, a német srác arról panaszkodott a minap, hogy neki 2 óra/olvasmány. Nehéz belerázódni, de én már otthonról, a minority program miatt előnnyel érkeztem. Szóval kényelmesen be tudom osztani az időmet. Mivel párosával kell dolgoznunk a beadandókon, ezért az otthoni munka ideje kötött: legalább nem halogatja az ember a munkát odáig, amíg alig tudja teljesíteni határidőre.

Szóval második hét, megkaptam az első két jegyemet: egy 7,5-eset és ma pedig egy 9-est, ami a legjobb jegy volt a csoportban, rajtunk kívül csak egy pár kapott 9-est. Hogy őszinte legyek, nem nagyon érdekelnek a jegyek egyelőre, nem szeretném magamat halálra dolgozni, csak azért, hogy 7,5 helyett 8-ast kapjak. Az ilyen iskolás hülyeségekből ki kell nőni. Mindig mondogatnom kell magamnak, hogy "most már hagyd abba a munkát, jó lesz így is", mert a perfekcionizmus többnyire maga alá gyűrt eddig. Érdekes, hogy itt nem érzem azt a kínos késztetést, amit odahaza éreztem, hogy mindent maximális pontossággal és alapossággal csináljak: valahogy mennek a dolgok a maguk természetes útján. Ki tudja, meglátjuk.

Az órák, mint már említettem eléggé interaktívak, a tanár feltételezi, hogy mindenki olvasta a kötelezőt, és feltételezése nem alaptalan: tényleg mindenki olvasta a kötelezőt. [Eddig tartózkodtam az otthoni állapotokhoz hasonlítgatástól, és a jövőben is meg szeretném tartani ezt a hozzáállást, de azért az előző mondat leírásának csak az otthoni kontextust ismerve van értelme. Erről ennyit.] Az eddig megismert tanárokról bővebben:

Apukás szigor német csomagolásban

Professzor Raub nagyon precíz ember, de a németes pontosságot és szigort kedvesen, önironikusan adja elő. Talán 1989 óta él Utrechtben, és tanítja a rational choice theory-n alapuló szociológiaelméletet. Nagyon éles eszű és kiválóan gondolkodó ember, sokat kérdez, de rá tud vezetni a válaszokra. Imádja az írásvetítőzést, megőrül a handoutokért. Engem már azzal megnyert, hogy minden olvasmányhoz reading guide-ot oszt ki: a hosszú olvasmányokból a lényeges pontokra próbálja irányítani a figyelmünket.

A pontosságával ma felsült: mindenkit e-mailben figyelmeztetett, hogy az óra korábban kezdődik, legyünk pontosak, és ő mégis elkésett, egyedüliként. Mókás volt.

Azonkívül, hogy tanít minket, ő a programigazgató és az itteni kar új dékánja is. Nagyon szereti a szociológus hallgatóit: azt mondják róla, hogy atyai szigorral, de egyben szerető gondoskodással egyengeti útjaikat.

Tulipános akcentus és lámpaláz

Prof. Maasról az a legenda járja, hogy az egyetemi városrész, a De Uithof mellett született, ebben a városrészben nőtt fel, járt iskolába, majd egyetemre, majd dolgozni a tanszékre: és mindezek után, -ami már nem legenda- nemzetközi adatfájlokból kutatja a migrációt. Hogy ebből mennyi igaz, nem tudom. Nagyon félénk, de borzasztóan kedves hölgyről van szó, akinek az angolja néha kicsit döcög, és az akcentusa is eléggé hollandos, mindenesetre szimpatikus jelenség. A kávészünetekben is mindig a közelünkben sündörög, nagyon szeretne közelebb kerülni a diákokhoz.És nem szégyell rákérdezni egy szóra, ha nem tudja angolul: nem játssza az eszét, hogy ő Henry Higgins a Pygmalionból csak azért, mert angolul tanít. Ez egyébként másokra sem jellemző, hála Istennek. Mindenesetre Prof. Maas megpróbál minél kevesebbet magyarázni, és ha mégis belemelegedett, hirtelen észreveszi magát, elpirul és elkezd újra döcögni a beszéde.

Penetráns humor és egy szélmalom sebessége

 Weesie professzor egy úthenger, ő a tanszék statisztikai agytrösztje, becsukott szemmel programoz a statisztikai szoftverekben, rendkívül gyorsan beszél és gondolkozik, és szétszórt, de nagyon. Egyszóval: matematikus. Kiválóan magyaráz, ha egyszer felvette az ember a tempóját, akkor nagyon élvezetes az órája. Mindenesetre a humora penetráns, sokszor bántó, ami őt magát a legkevésbé sem zavarja, tudja magáról, hogy sokszor bántó, de szerinte meg fogjuk szokni. Például: küldtem neki egy e-mailt, kétszer is, hogy az adóhivatali ügyintézés miatt nem tudok részt venni a pénteki órán. [Kötelező jelezni előre, ha valaki nem tud résztvenni egy órán]. Nem ír vissza egyszer sem. Szerdán óra előtt rákérdezek, hogy megkapta-e az e-mailt, erre a válasz a lehető legkomolyabb arccal:

-Megkaptam, még nem hivatalos amit most mondani fogok Önnek, de ki van rúgva a programból.

3 másodpercig nem kaptam levegőt, de kapcsoltam, hogy professzor Weesie-vel állok szemben, és elkezdtem nevetni. Durva.

Másik példa. Órán az egyik lány megemlítette, hogy ő szeretné látni a lineáris regressziós becslés grafikonját. Erre Wessie:

- Szerintem a rajzolgatás óvodás módszer, de legyen. Tudják, ez olyan, mint, hogy egy igazi férfi nem használja a komputer-egeret.

És így tovább. Ezenkívül, ha a gép nem csinálja azt, amit szeretne, akkor elkezd angolul káromkodni. Rendkívül szórakoztató jelenség, mindazonáltal szakmai tudása lenyűgöző. És jó tanár, csak nehogy megbántson valakit...

Egyelőre őket ismerem, majd írok a többiekről. Arra kérlek Téged, kedves blog olvasó barátom, hogy jelezd, ha olvasol, mert halványlila gőzöm sincs arról, hogy ki tud odhaza az itteni viselt dolgaimról és ki nem. Puszilok mindenkit, hiányoztok.

Továbbra sincs fűtés, de most nem ez zavar a legjobban: a fürdőszoba (ha lehet így nevezni azt a barna odút, ami erre a célra lett kijelölve) padlóján lévő lyuk (funkciója: lefolyó) bedugult. Mivel semmilyen eszközöm nem állt rendelkezésre, ezért egy edénysurolókefével, egy étkezési villával és egy kis helyi domestossal felszerelkezve nekiugrottam, és láss csodát: sikerült! Kidugult a dolog, hétfőn pedig veszek valamilyen duguláselhárító csodaszert, mert a rossz átok vissza fog térni, az biztos. Kiváncsi vagyok milyen meglepetést tartogat még számomra a lakás...

Szombaton délelőtt az egyetemen dolgoztunk egy beadandón a Haneke nevű holland lánnyal, aki az északi Fríz-szigetekről származik, s aki nagyon édes akcentussal beszéli az angolt. Mikor megérkeztem délelőtt 10-re a könyvtár elé, éppen kérdőíveztek a Sparnál, úgyhogy Haneke segítségével sikerült kitöltenem életem első holland kérdőívét, a hogy- tetszik-ez-a-szupermarket-kérdéskörben. Nem volt nagy deal, viszont egy egész doboz Merci desszertcsoki ütötte a markunk, fejenként! Persze közbejött a szakmai ártalom: a kérdések feléről megállapítottuk, hogy hülyeség, rosszul mérik amit akarnak mérni, stb. Ezek a szociológusok... Nem baj, miközben Wippler Robert Michels oligarchia-elméletén alapuló modelljét Coleman-flottává transzformáltuk (és nem viccelek: tessék megnézni Coleman Foundations of Social Theory-jának első fejezetét, hogy hogyan kell kinéznie egy középszintű elméletnek. De erről, és más szakmai kérdésekről egy külön bejegyzésben fogok beszélni), szóval miközben transzformálgattunk, jól esett a csokika.

Szombat délután volt az első és másodéveseket összeboronáló buli, ami nagyon jól sikerült. Hatkor beültünk egy belvárosi olasz étterembe pizzázni, ott egy igazi egzotikus, kevert szépség (fele: Fiji-szigetek, negyed: holland, negyed: német) mellé sikerült leülni. A lány másodéves már, de nem az itteni szociológia a kedvence, ő a harmadik világgal akar foglalkozni. (Én pedig veled szeretnék foglalkozni -gondolta magában a Főhős; de nem részletezném a kérdéskör ezen oldalát, mert már így is túl sok a bújtatott erotika ebben a blogban, lassan rákerülhetne a ponyvára). Kaja után bowling, ahol természetesen mindenki béna volt, kivéve Nicole-t, akivel valószínűleg együtt fogok ebédelni valamelyik nap a héten, és aki a legkevésbé szép, de egyben a legokosabb lány akivel eddig itt találkoztam. A természet kegyetlen. Szóval Nicole állandóan tarolt, miközben a bowling-terem átalakult diszkóvá: színes füstöt fújtak a levegőbe a bowlingpálya fölé, az eredményjelző tábla melletti tévéképernyőkön pedig Best of the '80's klippválogatás ment. Tiszta USA. Egy órát bowlingoztunk, majd a szomszédos Stairway to heaven nevű helyre ültünk be: igazi rockkocsma, a falon dedikált gitárok (Metallica, Guns 'n Roses), lemezek, bőrjakók.

Olyan egyetemista fíling volt: tanárokról, egyetemről beszélgettünk. Kezdek integrálódni.

Az ügyintézés Hollandiában nagyon lassú, nekem mégis sikerült két hét alatt minden papírt megszerezni. Valójában mázlim volt, például az adóügyiseknél az ügyintéző srác erősen orientálódott szexuálisan irányomban. Lám, az adminisztrációnak is van tehát libidója. Szóval délután egy óra negyvenöt perc, péntek, Tax Office. Megérkezek a megbeszélt időpontban, rajtam a teljes dandy-kollekció: halványbézs tavaszi dzseki a jó időre való tekintettel, fehér-bézs nadrág és barna vászoncipő, világoskék póló. Bejáratnál szemüveges banya osztja a sorszámot, angolul alig tud valamicskét, nem találja a nevem a papíron, mutassa meg lelkem, már rossz szemem; van-e időpontom, mert különben fordulhatok vissza, a válasz egy egyértelmű és boldog igen, széles mosollyal körítve. Sorszámom dobja a gép, már fordulok is be a mosdóba, ami tolószékeseknek van fenntartva, más mosdó nincs is az ügyfelek számára [halmozott hátrányos helyzet?]. Arc megmos, séró belő, irány az ügyféltér. A külföldiek adószámát intéző ügyfélkapuknál ketten vannak: egy muszlim nő bujkál kendője mögött, illetve egy törökös pasas intézkedik, akivel korábban az időpontot egyeztettem. Sovány, közepes 30-as, barna bőrű és fekete hajú férfi, fülben – orrban – szemöldökben piercing, szemöldök ezen felül festve és csíkosra fazonírozva. Az összhatás elképesztően rusnya, de nem ez a lényeg: negyedóra múlva már dobja a számom a gép, én pedig odaállok. Útlevél kéznél. Nyújtanám a dokumentumot, mikor kiesik az útlevélből két igazolványkép: őszőkesége, aki egyébként nem valami fotogén, kivételesen jól fest rajtuk, németes szimmetriával elválasztott frizurával, Leni Riefenstahl tuti beválogatott volna a statisztériába. Na ez volt a szerencse: a pasas rám mosolyog, mikor meglátta a fotókat. No, we don’t need that, but you look very good. Asszem félreérthetetlen, nem is fordítom le. Formanyomtatvány csúszik az asztalon, legyek olyan szíves kitölteni. A pasas szemmagasságában körülbelül negyven nyelven a díszeleg a papíros átlátszó műanyag bugyiban, mappába rendezve, mint a napi menü a sarki kisétteremben. We don’t have that in Hungarian, sorry. English will be fine as well. Angolt persze nem ad lányos zavarában, persze elszúrom a kitöltést, ez sem baj. A csávó továbbra is nagyon kedves, hogy még nem regisztráltam a city hallban, nem baj, ráér. Oh, nemzetközi diák vagyok, ő is tanul, tanulna, de még nem jutott el a szakdogáig. Így nem is fogsz barátom, morfondírozok, ha ebben a zsákutcában robotolsz. Sajnos egy órát várni kell, amíg ellenőrzik az identitymet és lesz egy kis turka-murka a büntetlen előéletemben is. Világos, merre van a city hall, regisztrálok. Oh, round the corner. Térülök-fordulok, valóban egy saroknyira van a városnak az háza, benne a regisztrációs nap zajlik éppen. A nemzetközi diákokkal külön 5 fős gárda foglalkozik, körülbelül egy perc alatt készen lennénk, ha nálam lenne a passport. De az biza az adóügyiseknél maradt, controlling, úgyhogy vissza. Nem baj, legalább a finn szépséggel, Karolinával találkoztam a városházán, s a belga angyalka, Louise is ott üldögélt, na meg az izlandi srác is, aki látványosan mindenkivel jóban akar lenni: annyira kedves, hogy végül senkivel sem sikerül összehaverkodni. Pedig nyomul, rádmászik, he’s coming at you – ahogy a brit megmondóember, Daniel fogalmazott. Ha még egy kis Dale Carnegie-t olvasna hozzá, szóba sem állna vele senki. Tényleg tenyérbe mászó. Vissza az irodába, leülök. A török pasas neveket olvas fel, mindenki odafárad a pulthoz az útleveléért. Csupa lengyel és ukrán, az ügyintézőnek majd beletörik a nyelve. Susognak a melegítők, nyikorog a hamis-Nike a linóleumon, anyuka kinn dohányzik és vigyáz a kocsira, miközben apuka benn munkaképessé válik törvényileg. Holland bonmot: szép nap a mai, csak ne lenne ennyi bevándorló Nekem csak biccent és mosolyog a török irodista, szinte el sem telt húsz perc. [Egy óra, ha? És mennyi lett volna, ha nem jövök be?] Na mindegy, a papíron ott a Sofi-number [ahogy a kanadai lány, Jessica hívja, Sophie-number: valószínűleg a Meryl Streep-, vagy ha úgy tetszik, William Styron-klasszikussal, a Sophie’s choice-al interferál]. Másfél hete kaptam az időpontot, és már kész is az adószám. Normál esetben egy hónap. Örömömben visszamegyek regisztrálni: a román pszichológus srác Dragos, akivel a regisztációs napon ismerkedtem meg, nem akar észrevenni, hangosan ráköszönök, madarat lehetne velem fogatni. Regisztáció: egy perc. Kimegyek, eszembe jut, hogy már mehetek is a diákmunka irodába, az összes komponens a táskámban: bankszámlaszámom már kedd óta van ugyanis. A Rabobankban egy kora negyvenes nő volt az ügyintézőm, hihetetlenül kedves volt, örült, hogy gyakorolhatja az angolját, how charming. Időjárás, meg minden, szóval jót beszélgettünk. Még egy pohár vizet is kaptam, free of charge, ami errefelé, ahol a nyugati kapitalizmus bölcsőjét ringatták, különösen nagy szó. Biciklire fel, irány a belváros, munkát kell találni. Útközben összefutok Jessicával, majdnem leesik a bicikliről örömében, how are you, megy a Sophie-numberért. Fotókat is küldött nekem az interneten a kis cukorfalat még előző nap, see each other soon. Az Uitzenburoban, ami a munkaközvetítő holland fedőneve, már korántsem olyan kedvesek, sok magamfajta csóringer diák kopogtat az ajtón errefelé. Nagyon egyszerű munkáról lenne szó, raktárban, gyárban, nem, nem lehet hétvégén dolgozni, a műszak hajnaltájban kezdődik, s véget talán sosem ér. Elmúlt 23 éves, igen, akkor 9 Euró körül fog keresni kedves fiatalember. A munkalehetőség előtt felhívjuk Önt, s be kellene fáradni, ide az irodába, hogy szerződjünk. Nem, nem lehet állandóra, minden héten jelezzük, ha van meló. Éjszakai műszak is van. Végül is feliratkoztam keddre, hétrő éjszakára és péntek éjszakára, de a hétfőt azonnal vissza fogom mondani, mert szétszedi a hetemet, ha egy éjszakát gürizek. A kedd viszont jó, ha minden héten 8 órát lenyomok, akkor három hónap eltelte után beadhatom a kérelmemet a holland ösztöndíjra, ami 300 Eurót jelent a dolgozó diákság számára. Csúcs!

elmentek. Egyedül maradtam. Patrick, a német lakótárs, akit sokáig valami rejtélyes okból Jacobnak hittem már az első héten mondogatta, hogy nem az igazi a program. Sokat kell olvasni, esszét írni, ő meg inkább gyakorlati ember. No, két hét, s huss, már itt sincs, visszament Münchenben, majd Salzburgan folytatja tanulmányait. Nagyon becsülöm, mert bátor: kipróbálta, nem jött be, de nem maradt itt két évet szenvedni.

Erhan más tészta, ő egyszerűen, s bevallottan lusta, és messze volt neki a lakásunk az egyetemtől. De ha mindez nem lett volna elég, ott van még az a probléma is, hogy ő az elmúlt éveit azzal töltötte, hogy folyamatosan menekült Törökországból, a törökök elől, akik elmondása szerint "mindent felzabálnak, elfogyasztanak", s erre tessék: a török-marokkói negyedbe csöppent, ahol egy lépést se tud tenni anélkül, hogy ne találkozna egy elszármazott honfitársával. És még az egyetemen is, a gyrosos bácsi is török. Ja, egyébként mindenkit üdvözöl a bácsi itt, Madjaristan-ban. Mert így hívják törökül szép hazánkat. Szóval Erhannak betelt a pohara. Megértem, mert ő az élő, tökéletes példája Murphy első számú törvényének, miszerint Ami elromolhat, az el is romlik. Nem sikerült feljelentkezni az óráira, lekéste a regisztrációt, nem kapta meg a bankszámlaszámát, és még sorolhatnám. Mindennek a tetejébe nincs internet, így -programozóként- kemény elvonási tünetekkel is küszködnie kellett. A világháló-pótlék egy strtégiai számítógépes játék volt, meg a tévé, de ez nem az igazi. Pláne akkor nem, ha ott áll a polcon egy vadonatúj, Bionic névre hallgató lövöldözős játék, amit csak online regisztrációval lehet beindítani.

És mindennek a tetejébe még a szülei is meglátogatták, ami megintcsak kellemetlenül érintette Erhant. Virginiában tanult, de az utóbbi egy évet Isztanbulban töltötte, de nem a szüleivel élt, ami nagyon ritka Törökországban. A barátnője pedig hozzáköltözött, ami még ritkább, s ami pedig aztán szinte soha nem fordul elő, hogy nem házasodtak össze két év párkapcsolat, egy év együttélés után. Erhan sportot űz abból, hogy az életének minden apró részletét teljesen ellentétesen éli, mint ahogy azt hazájában szokás. Szerencséjére a szülei igen gazdagok, a kistesó is Bostonban tanul éppen, így van miből extravagánsnak lenni. De nagyon megszerettem, mert ügyetlensége ellenére nagyon szeretetreméltó. Még azt is megbocsátottam neki, hogy komolyan vette azt a dokumentumfilmet, miszerint az amcsik maguknak döntötték le az ikertornyokat. Erhan elment egy Youth Hostelbe, ami a leggazdaságtalanabb döntés, de folytatja tanulmányait itt Utrechtben.

Szóval a két srác elment, fűtés még mindig nincs, pedig kijött a szerelő, s megrugdosta a gázkonvektort, de annak lelke már a mennyekben (gázművek október 2-án jön, addig tea, pokróc, pulóver) és ami öröm: mindketten rám hagyták a kajájukat, úgyhogy roskadozik a hűtő, csak győzzem megenni. De azért egyedül annyira nem jó.

Most nem a Zorán slágerről írok nektek, hanem az eddigi legszebb élményemről Utrechtben, mégpedig egy magányos sétáról egy vasárnap délután Utrecht belvárosában. A szombati buli után kicsit másnaposan ébredtem, de egy alapos reggeli, rendrakás után elindultam internetkávézót keresni. Nem egyszerű dolog nyitva tartó üzletet találni a városban, az első internetkávézóban, két utcányira a lakóhelyemtől nem volt szabad hely, így bementem a belvárosba. Erhan délelőtt járt benn, nagyszerű programokról mesélt, s valóban: a város kivirágzott. Sütött a nap, zsongott a város. Az utcákat zenészek, színészek, művészek töltötték meg, a csatorna partján kinyitottak a galériák, a festők kiültek festegetni, a zeneiskolások kiültek zenélni a partra, motorcsónakok, kenuk és kishajók jártak fel-alá a csatornán. Az egyik utcasarkon kortárs pantomimba botlottam, egy kapualjban pedig egy gitárművész zenélt, szép számú közönségnek. A Dómtéren rapegyüttes zenélt, öregektől és egészen kis gyerekek együtt hallgatták. A part mentén kézműveseknél lehetett kipróbálni a szobrászatot vagy az üvegfestést. Lószerszám zörgését és gyereknevetést hallottam időnként, amint a közelembe ért a körbe-körbe járó parádés kocsi.

Az egész város az utcán volt, mégsem volt ricsaj, nem volt bűz. Jólöltözött, boldog és nyugodt emberek álltak sorban a mozinál, nyalták a fagyijukat a híd korlátjának támaszkodva, hörpölték sörüket a teraszos presszók asztalainál. Élettel teli és mégis megnyugtató látványt nyújtott a város. A tánciskolák nyílt napot tartottak, Salsa-zene szűrődött ki az utcákra. Az egyik kishajón fiatalok énekeltek Beatles-slágereket, minden utas egy fejhallgatót viselt, így a nézők nem hallhatták a zenét, csak az éneket, együtt nevettek a hajón táncoló és dalolászó emberekkel. Több, mint három órát járkáltam fel- és alá, olyan mély nyugalommal a lelkemben, melyben még soha nem volt részem talán. Hiába voltam egyedül, úgy éreztem, együtt rezdülök a várossal, azokkal az emberekkel, akiknek a szavát sem értem. 

Utrechtben nekem csak jelenem van, történetem pedig az első lapjainál tart: mégis a sajátomnak érzem ezt a várost.

 

Nos, a mai napnak már a fele se volt tréfa. Ugyanis reggel 9-től délután 4-ig folyt az agymosás, melynek során legalább háromszor mondták el ugyanazokat a dolgokat: egyszer a dékán, egyszer a szakigazgató és egyszer újra a szakigazgató, egy másik találkozáskor. Mindez nem lenne probléma, az ember legalább megjegyzi a dolgokat, de nagyon fárasztó műfaj.

Úgy kezdődött a nap, hogy a nemzetközi masters diákokat összeterelték egy előadóteremben, ahol a szakigazgató, új dékán mondta el a beszédét. Rögtön az elején tesztelt bennünket: egy 15 számjegyből álló számsorból ki tud többet megjegyezni. Az egésznek különösebben nem volt értelme, mindenki tudja, hogy a rövid távú memória 6-8 független adatot tud tárolni, inkább arra akarta felhívni a figyelmet, hogy ne magoljunk, hanem a megértés lebegjen a szemünk előtt (Max Weber eddig örült volna, a későbbieknek már nem annyira: a szemeim előtt bontották ki a "beavatók" egy betonkemény empirikus, kutató szociológia koncepcióját, mely már nagyon távol áll a weber-i kulturtudománytól, de a blogolvasó nem-szociológusokat nem untatom tovább ilyenekkel). Ennek örömére elmondta, hogy az egyetemek rangsorában Utrecht az n-edik, hogy sokat kell majd tanulnunk és becsüljük meg magunkat. Ezután a rövid tájékoztató után másodéves diákok kísértek minket (az, hogy kiket, egy külön blogbejegyzés tárgya lehetne, mert az egyetem kari felépítését még nem sikerült teljesen megértenem) egy kisebb terembe, ahol kaptunk egy kis tűzpiros válltáskát, amolyan igaz starting kit, benne egy kis gyümölcsjoghurt (fő az egészség), meg reklámok tömege. Ami utána jött: sztenderd bemutatkozó kör, azaz mindenki a szomszédjával beszélgessen egy kicsit, majd mutassa be. Az én párom egy kulturális antropológus holland lány volt, de nem valószínű, hogy sokszor össze fogunk még futni, a nagy közömbösség. Viszont megismertem a programomról pár emberkét, s nyugodtan mondhatom: csupa jófej népek. Összesen 15-en vagyunk. Bővebben írok róluk majd később, de Louise-t mindenképpen meg kell említenem: egy pöttöm belga lány, tele életerővel és humorral, meg egy elképesztően vicces akcentussal. A lány brüsszeli, úgyhogy írtó nagy nyelvi kavar van a fejében: holland, német, francia. Az anyanyelvének a franciát tartja. A pénztárcáját meg otthon hagyta szegény, nagyon kétségbe volt esve, de kisegítettem. Ő is szeretne munkát találni, úgyhogy lehet, hogy együtt dolgozunk majd. Nem szép lány, de van benne valami, ami megfog. Na mindegy, a sztorit tovább göngyölítve: a könyvtárban tettünk egy bemutató kört, a guide-oló csajok nagy tavarban voltak, nagyjából tudták, hogy merre vannak a könyvek, de azt is csak papírból. Mindenesetre kedves gesztus, ráadásul az egyik lány végig szemezett velem, és gyönyörű szemei voltak, úgyhogy a könyvtár csak másodlagos prioritást élvezett abban a húsz percben.

(Itt jegyezném meg, hogy azért (is) jó, hogy magyarul írom a blogot, mert így senki nem olvassa az itteniek közül. Ha például német lennék, akkor több száz utrechti diák férhetne hozzá a gondolataimhoz. Brrrr)

 

Mindezek után az internetes rendszert mutatták be: képzeljétek el az ETR-t, csak még kb. 20 funkcióval. Levelezőprogram, minden kurzusnak külön honlap, egyetemi névjegyzék, könyvtárkatalógus (pl. EBSCO-hozzáférés a saját kódoddal), tárhely, s még sorolhatnám. Persze ez nem újdonság, ordas nagy közhely, de előrébb tartanak.

Ami ezután jött, arra szavakat is nehéz találni. Délután egytől délután 4-ig információ, információ hátán, kötelességek, keménykedés, minden amit csak el lehet képzelni. Először a szakról mondott pár szót a szakigazgató, majd a kar volt dékánja mondott egy kis beszédet. A professzornak lebilincselő humora van, de nagyon keményen kijelentette: nincs kurzusismétlés, nincs határidőmódosítás, nincs halasztás, csak munka-munka van. Ez egy kutató szak, itt adatok vannak, elméleteket tesztelünk empirikusan, nincs kecmec. A módszertani kurzusok 90 százaléka kvantitatív. (Azért titkon remélem, egy-két szó fog esni a nagy adatelemzés előtt-közben arról is, hogy honnan vannak ezek az adataink és mik is ezek valójában. Nem episztomológiai és hermeneutikai mélységekben, csak a becsület kedvééért).

Nagyon komolyan veszik itt a tanulást és a tudás átadását, de mindent elkövetnek annak érdekében, hogy sikerüljön: rendszeres szupervízió van, bármilyen kérdéssel lehet hozzájuk fordulni. "És ha túléljük az idei karácsonyt", akkor be is fogjuk fejezni a programot. Vagyis, karácsonykor válik el az ocsú a búzától. Addig ugyanis be kell fejezni 4 kurzust. S ez nem lesz fenékig tejfel.Nincs vizsgaidőszak, folyamatos munka van. Minden órára házi feladat van, minden órára 3-4 olvasmány, minden kurzuson prezentáció, s a végén zárthelyi. Ezekből, és az órai teljesítményből áll össze az osztályzat.

A volt dékán beszéde után ismét különvonultunk szakosok, s a karigazgató kiosztott harminc-valahány oldal handoutot,ami az első óra anyaga. Iszonyú profi az egész, már a bemutatkozáson írásvetítős előadás friss fóliákkal. A karigazgató felhívta a figyelmünket, hogy itt nincs "osztályzat-infláció", vagyis a 0-tól 10-es skálán örülhetünk, ha 8-ast kapunk. Ez valószínűleg komoly, mert név szerint tudta azt az egy embert, aki egyszer egy tantárgyból 10-est kapott. Mítoszgyártás folyik keményen, de miért is ne. Kiváló egyetem, amit keményen dolgozó emberek tesznek naggyá.

A karigazgató még egy külön táblázatot is adott nekünk, amelyen rajta volt, hogy a holand osztályzást hogyan lehet átszámítani más osztályzási rendszerekbe.

No, ekkor már nagyon fáradt voltam. Mindezekután welcome drink a Basket Barban, az egyetem főépületének földszintjén. Az egész Graduate School, 150 ember befért. A tanárok odajöttek hozzánk, kezet fogtak, bemutatkoztak. Tényleg családias volt az egész, főleg azután, hogy milyen agymosásban volt részünk azelőtt.

Hagendoorn prof., akinek bemutattak Pesten megismert, megkérdezte, hogy jó-e a szállásom. Örült, hogy itt vagyok. Én is örülök, de úgy néz ki, hogy itt rendkívül komolyan kell a dolgokat csinálni. Nagy teszt lesz.

Most éppen a könyvtárban ülök, s a szerdai órára keresem az olvasnivalókat. olyan 80 oldal kell + három házi feladat, mindegyik kétoldalas kisesszé.

Körülbelül értitek, miről van szó. 

 

Mert kedden megoldódott a melegvíz-kérdés, miután egy velem egymagas, jókedvű holland pasas bekapcsolta a villanyórát és ezzel elindult a bioler, de nem működik a központi fűtés, s moist már 6-7 fok van esténként. Melegítőben aludtam. A török srác még jobban ki volt akadva miatta. Erhan egyébként sem találja a helyét: még kedden beszélgettünk arról, hogy milyen volt számára Amerika, amit egy példával illusztrált. Abban a college-ban, ahova járt (asszem Colorado államban egy pár ezres kisvárosban, de az államban nem vagyok biztos) pár hónappal a távozása után egy, a Columbine-ihoz hasonló mészárlás történt: diákok öltek diákokat hobbiból, puskával. Nos, Erhan azt mondta, hogy annyira unalmas, egysíkú volt számára Amerika, hogy ő is könnyen puskát fogott volna, ha maradnia kellett volna. Egy kicsit megijedtem, mikor ezt mondta, de egyébként írtó kedves emberke, csak picit teszetosza. Ma kezdődtek el az órái, s ő ma tudta meg, hogy mik lesznek az órái. De humorral kezeli a lustaságát, s ez nagyon szimpatikus. Viszont fázunk. A német lakótársat két napja nem láttam, mert otthon bezárkózik a barátnőjével. Ki se mozdulnak jószerivel a lakásból, filmet néznek a laptopon. A barátnővel futottam össze reggel, ő viszont nem tud angolul, így nem tudtam meg, hogy "what's up".  

Tegnap volt az első esős bicajozásom. Helyi jellegű eső esett: nagyon sűrű, de nagyon apró cseppekben hullik, s nem érzed, ha eláll, mert olyan nagy a levegő páratartalma. 10 perccel hamarabb alatt értem be az egyetemre, mint tegnap. A könyvtárban Michiellel találkoztam.

A telefon és az internet nem rendelhető, mivel nincs még bankszámlám. Nem azért kell a bankszámla, mert csak átutalással vagy csoportos beszedéssel lehet fizetni, így nem tudom miért kell, csak ötleteim vannak. Aki tudja, hogy miért kérnek gyakorlatilag mindenhez bankszámlaszámot, az kommentben küldje el nekem. A legjobb tippem szerint félnek a fizetésképtelen ügyfelektől. 

Michiel megmutatta nekem a campust. Nos, Lágymányoshoz nem hasonlítanám, mert nem ugyanaz az univerzum. Pedig a terület hasonló nagyságú, az épületek jellegükben nem különböznek, de mégis sokkal tágasabbak, s a funkcionalitásuk is megfelelő. Hogy mást ne mondjak: az épületek össze vannak kötve egymással függőfolyosókkal, ahol rengeteg kényelmes ülőhely, kávéautomata, internetes spotok vannak. Külön játékszoba van egy külön kulturális-közösségi épületben (!). Az építkezésnél ügyeltek arra is, hogy a lehető legnagyobb teret természetes fény világítsa meg. Az egyetemen kismillió klub működik: saját logó, klubkártya, discount, buli, board, színes lufi. Van a szocosoknak is, majd jól belépek.

Ha a hazai értelmiség -egyébként teljesen jogosan- panaszkodik, hogy milyen drágák lettek a könyvek az elmúlt években, akkor a holland kollégák is nyugodt szívvel tehetnek ugyanígy: ma voltam ugyanis a könyvesboltban. Vettem egy csillogó-villogó könyvet (Microeconomics and behavoir, 450 oldal) 68 euróért, majd egy kevésbé csillogó, 300 oldalas Regression methods könyvet 71 Euróért, melyben természetesen nincsenek képek (csak képletek, a két fonémasor hasonló, de mégse). Akinek van kedve, számolja át, én nem mertem pontosan, mert megütne a guta. Természetesen ezek kötelező könyvek, s így is volt 10 % discount rajtuk. Szerencsére csak 4 könyvet kell venni: a másik kettő közül az egyikből kifogytak, a másikról pedig nem is hallottak. Rövid kutatás után kiderült, hogy a professzor rossz címet adott meg: Missing Data helyett Missing Values lett a könyv címe, a rendszer pedig nem találta. Még szerencse, hogy már van internet, s pillanatok alatt utána lehet járni bárminek. Igazából nem dühített ez az elírás, mert ez olyan professzoros dolog: kb. emlékszik a könyvre, tudja mi van benne, s nem a Mindent vagy semmit játékban vagyunk, ahol mindent pontosan kell tudni. Egy kis lazaság és egy kis regresszió együtt: ez Hollandia.

 

Kedden este volt az első buli, melyet a holland mentoraim, Michiel és Vera szerveztek. 18.30-kor lett volna a találkozónk a központi pályaudvaron, én azonban kicsit kalandosabban jutottam ki Lunnetten-be, ahol Michielék laktak, sahol vacsora várt bennünket. Az történt, hogy amint hazaértem a nemzetközi felvilágosításról ledőltem szundítani egyet, s ahogy ilyenkor lenni szokott, szépen el is aludtam. Tovább is mint kellett volna, mert mire fölébredtem, már hat óra volt. Gyorsan fel a biciklire, s irány a központi pályaudvar. Persze késtem, s persze még láttam a vonatot elmenni, miközben Michiel telefonon adta az utasításokat, hogy melyik vágányra kell mennem. Ott álltam, hogy a következő vonat 20 perc múlva indul. Kerestem egy jegyautomatát: természetesen chipkártyával működött, azt meg okosan otthon hagytam. Két perc izzasztó bóklászás után szerencsére megtaláltam a jegyirodát, ahol hatalmas sor állt, mivel hónap eleje, minden polgár bérletet vesz. Ahogy a BKV-n. A haladási sebesség 1 ember/3 perc volt eleinte, így a következő utáni vonatra lett volna esélyem. Ráadásul a három közül az egyik pénztárosnéni szemmel láthatóan inkább a teáscsészéjének újratöltésével, mint a kiszolgálással töltötte az idejét. Nagy mázlimra három bérletes után a többi csak érdeklődött, meg valami nyomtatványt kért, úgyhogy még időben sorra kerültem. Vettem egy retúrjegyet, mint későb kiderült feleslegesen.

Vonatra fel, zenét fülbe be, 5 perc múlva már Lunnettenen voltam. Ezt a távolságot persze biciklivel is pillanatok alatt lenyomom, ha nem kellene megállni minden sarkon a térképet bogarászni. De még meg kell. Lunnettenen egy nagyon csinos, de butácska török lány, Meghan és a kevésbé csinos, ámde nagyon jófej Vera vártak rám, s meghökkenve tapasztalták, hogy nem egy alacsony, fekete hajú, ázsiai típusú srác száll le a vonatról, hanem jómagam.

Michiel másik 6 (!) diákkal együtt egy "studenthouse"-ban lakik, ahol 7-ükre jut egy konyha és két fürdőszoba. Michielék szerint szinte lehetetlen a holland diákoknak szállást találni, annyira dugig van a város. Minden létező zugot a nemzetközi diákoknak adnak ki, akiktől persze többet el lehet kérni. Én 400 Eurót fizetek a szállásért, Michielék 230-at, ami még akkor is jobban megéri, ha beleszámítjuk a zsufit és a magánélet teljes hiányát - bár ez utóbbi átgondolva, lehet, hogy mégsem. 

A mentor-csapatban a következő nemzetiségek voltak (kapaszkodjatok): török, holland, német, finn, spanyol, amerikai, kanadai, kínai, magyar (jómagam). Érdekes, hogy a teljesen bezárkózó kínai lányt leszámítva mindenki teljesen nyitott volt, kedvesen elcseverészgettünk semmiségekről. Michiel szobatársa, a félig orosz zsidó, félig francia származású Eric főzött indiai kaját, ami nem is volt rossz, meg egyébként is éhes voltam. Eric csuda mókás egy pasas, félbehagyta az egyetemet, ahol biológiát tanult (a borsó csírázási ciklusait kutatta, s még most is nagy áhítattal beszélt erről a témáról). Jelenleg Amszertdamban dolgozik, adatbáziskezelőként. Ja, és a 31 évével ő a rangidős a lakásban, úgyhogy a mindenki mamája szerep is ráhárult. A humora pedig a legjobb fekete humor, amolyan őrületbe kergetős.

Michiel szintén jópofa gyerek. Kulturális antropológiát tanult, s aki ismeri a kultantrósokat, az körülbelül sejti milyen személyiségjegyekkel rendelkezik ez a Michiel. A Carpe diem, kombinálva némi funky's Take it easy-vel, erős filantróp érzésekkel fűszerezve, s mellé jó humorérzék a köret. Művelt feje van. Szereti a jó zenéket, a klasszikus muzsikát is meg szeretné ismerni, meg a jó filmeket is csípi, úgyhogy hamarosan cserélgetni fogunk. Bartók is be lett ígéve neki, nagyon érdekli, de azért kiváncsi leszek. Mondjuk a 15 Magyar parasztdallal és a Magyar Képekkel kezdem, az nem fog annyira fájni. Lisztről azt hitte, hogy osztrák, ami jogos, mert a mai Ausztria területén született és magyarul nem tudott. Egyébként nagyon segítőkész, az internet és a telefon beszerzésében is segíteni fog.

Rajtam kívül egyébként szinte mindenkinek volt már egy-két féléve külföldön: Michiel Indiában volt, Vera Fokvárosban és Londonban, az amerikai lány, Megan -aki egyébként egy öntudatos teremtés, a forgószél egyenesen Cansasből repítette ide, s amellett, hogy nem szép lány, nagyon okos és az érdeklődésünk is közös- pedig először Spanyolországban, majd Koreában húzott le egy évet.

Már délutántól kezdve elkezdett fájni a fejem, mégpedig az orrtövem fölött pár centivel. Ez a szúró fejfájás -az érzés nyoma ma is bennem van- eléggé elviselhetetlenné nőtte ki magát, s ahogy erősödött, úgy egyre nehezebben ment a csevegés. Mint kulturális átmeneteket már megtapasztalt Megan elmondta, ez teljesen szokványos jelenség, amikor valaki egy idegen nyelv használatára áll át. A nagy koncentrálásba belefárad a beszédközpont. Mire vége lett a vacsorának, s elindultunk vissza a városba, már mindent hajlandó lettem volna adni egy jó kis magyar mondatért. Az angolom pedig szétesett, mint az Osztrák-Magyar Monarchia. Ma, szerdán érzem először, hogy elkezd ismét működni. Egyébként ez csak egy érzet, mert tényleg nincs gond az angolommal, mindent értek és mindent el tudok mondani, csak nem olyan választékosan, humorosan. Lejjebb kell adnom a sznobizmusból, nincs mese, mert nem bírja az agyam.

De még korántsem volt vége az estének: el kellett mennünk e Storm nevű klubba, ahol international drink van minden kedden. A visszautat Michieléktől busszal tettük meg páran, akiknek nem volt biciklijük, így a pályaudvaron várni kellett a cangásokra egy tízpercet. Már hulla voltam, ahogy a többiek is: a kanadai, a török és a német csaj leléptek, a többiekkel pedig elmentünk a Stormba.

Aki már volt nemzetközi partyn a Living roomban, az Astoriánál, az pontosan tudja, hogy milyen ez a műfaj. A félórás sorral kezdődik, majd cigifüst, r'n'b, ricsaj és tömeg. Jó csajozós hely, mert a tánctéren is csak dörgölőzni lehet. Szerencsére akkora volt a sor, hogy nem mentünk be, pedig a spanyol srác David, aki egyébként a legfiatalabb volt a csapatban, és most kezdi az egyetemet és az angolja pedig penetráns, nagyon ragaszkodott a bemenetelhez. Helyette beültünk a Des Wittes Balloons nevű helyre a múzeumnegyedben, ami egy valódi holland kocsma volt: faasztalok, zsonglőrködő csapos, kiváló sör, cigifüst, mindenféle szakadt bevándorló és Best of the '90s popzene a háttérben. A finn csajjal dumáltam egy kicsit, akinek gyönyörű tengerkék szemei voltak, élmény volt belecsobbanni. Csak félórát maradtunk, s mindenki elindult haza. Ekkor már éjjel egy óra volt. Ekkor egy apró kellemetlenség történt meg velem: elfelejtettem, hogy hol hagytam a bicajomat. A központi pályaudvaron raktam le egy bicikliparkolóban, ahol több száz társa között bujkált valahol. Nekiálltam keresni. Senki sem nézett hülyének, úgy látszik ez megszokott látvány Utrecht szívében. Mindenesetre az alatt a háromnegyed óra alatt, ameddig meg nem találtam a biciklimet két kerekpár-ajánlatot kaptam: egy nagyon marokkói gyerektől és egy 5 Eurósat egy dél-afrikai sráctól, aki -mint Michiel utólag elmondta- valószínűleg drogos lehetett, mert 5 Euróért épeszű ember nem árul biciklit, még ha lopott, akkor sem. Egyébként hajnali fél kettőkor erősan hajlottam arra, hogy igénybe vegyem az 5 Eurós bicajt, ami ráadásul jobb volt, mint az enyém, de győzött a pannon makacsság: a muszáj-Herkules megtalálta járművét. Hazafelé, már szinte aludtam a bicajon. Mozgalmas kedden voltam túl, de ami a legfontosabb: sikerült új haverokra lelnem.

Csapjunk a közepébe!

Megérkezésemkor csak a város körüli autópályagyűrűhöz volt szerencsém, közel fél óráig, mert rossz irányból közelítettük meg az egyetemet. Aztán mikor odaértünk, jött az első meglepetés: a szállásszervező Short Stay-nél két fiút leszámítva csupa jó csaj dolgozott. Magas, szőke, kicsit teltebb, de azért nem molett: pont az én eseteim. Megkaptam a szerződést, amin 500 Euró/hó volt feltűntetve. Megemlítettem apámnak, hogy 400 Eurót írtak az e-mailben, erre apám beállt a sorba reklamálni. És bár anyagi dolgokról volt szó, ezúttal a vásárlónak volt igaza, s kézzel átjavították a szerződésen az 500-at 400-ra. Az egyetem ebben az időpontban teljesen kihalt volt, de azt észrevettem, hogy az építkezés egyre avantgárdabb irányt vesz: legokockára emlékeztető diákszállások, pálmamintás üveggel burkolt palota, s a konfetti-ház, amelynek még csak a tervei vannak kitéve, de már így is hasonlít egy nagy csokitéglára, melynek eredeti színét színes tortabevonó teszi láthatatlanná. És a legérdekesebb egészben, hogy a konzervatív és kísérleti épületek prímán megférnek egymással. Nincs diszharmónia, az egész jól mutat. A kulcsok átvétele után átmentünk a szállásra, miután egy benzinkútnál vettünk térképet. A benzinkutas srác nagyon segítőkész volt, és örült, hogy gyakorolhatja az angolját (ezt a hozzáállást gyakran tapasztalom itt, s nagyon hiányzik az otthoni nyelvtanulási kultúrából sajnos).
A Cromwijklaan 4-ben lakom, már a cím is kulturális érdekesség: a hollandok a lakásokat számozzák, s nem a házakat. Így ha belegondolunk, megspórolnak egy számot, mivel csak az utcanév kell és a lakásszám. Mielőtt a nyugati kapitalizmus dicsőségére következtetnénk ebből, felmerül, hogy mi van a hivatalokkal, közintézményekkel. Még nem jöttem rá, hogy ott miy a számozási politika, de majd megírom, ha megvan.
Az iszlám-negyedben van a házikóm, de azt is mondhatnám, hogy abban a negyedben, melyet Budapesten jómódú kertvárosi résznek neveznénk, itt meg feltehetően elegáns gettónak tartják a bennszülött hollandok. A mohamedán származású lakosok között nyilvánvaló, hogy az elit lakik Zuilenben: gazdagon ellátott közintézményekkel és viszonylag magas a bennszülött hollandok aránya is. Azért a buszmegállóban, a Zuileni 36-os buszra várva minden fehérre (kb 6-an) jutott 5-6 nem fehér. vasárnap délután Változatosak a színek, a chador is lehet rózsaszínű, fekete, bordó, de mindenki nyugodt és békés. A mohamedán lányok egyébként szépek, a könyvtárban interneteztem, mikor mellém ült egy 18-19 éves, tetőtől talpig bebugyolált lány, de az arca olyan gyönyörű volt, hogy majdnem lejárt az internetidőm, mire felocsúdtam. A csomagolás azért zavarba ejtő, de hát ez a multikulti, nincs mese.
De vissza a városhoz: a Cromwijklaanról egy hosszú, Amszterdamról elnevezett út vezet be a a központi pályaudvarra, a város köldökébe. Itt nagy pláza, bankok, busz- és vonatjáratok vannak, és az egyetlen vasárnap is nyitva tartó szupermarket. Mert a hollandok nem vásárolnak vasárnap. Mit csinálnak? Például az FC Utrecht focimeccsén drukkolnak. Mikor vasárnap bementem az egyetemre, a busz elhaladt az FC Utrecht stadionja előtt, ahol pont véget ért a meccs. Több száz beöltözött drukker, kezében sörrel vagy anélkül özönlött ki a stadionból. Nagyon jó érzés volt őket látni: ha az idény során az Eindhoven vagy az Ajax idejön, akkor ellátogatok a meccsre (bár fogalmam sincs mennyi a jegyár).
A legfontosabb a pályaudvaron: biciklik, ameddig a szem ellát. A külvárosban dolgozók reggel bebicajoznak a pályaudvarra, lerakják a járművet, és felpattannak egy buszra. Ugyanígy tesznek mások is, csak éppen fordítva: külső kerületi otthonukból busszal érkeznek, s a pályaudvaron este otthagyott biciklijükkel bekerekeznek a munkahelyükre. Ugyanígy, aki másik városban dolgozik: a pályaudvarra elkerekez, felpattan egy amszterdami vonatra, majd este vissza. A kerékpár mindennapos, éppen ezért nem csinálnak belőle a hollandok státuskérdést, hogy milyen a kétkerekű. Valószínűleg a racionálisabbja úgy van vele, hogy minél díszesebb, újabb, jobb, annál valószínűbb hogy ellopják, illetve annál jobban kell rá vigyázni. Márpedig a hollandok nem dédelgetik a bicajukat: nekitámasztják mindennek, aminek neki lehet, simán otthagyják az utca közepén akár több órára. Sok biciklista még a lakatokkal sem vacakol. Ennyi szabadon hagyott bicikli közül még mindig kicsi a valószínűsége, hogy ellopják. De nem lenne elég a hollandok leleményessége, hogy ilyen fejlett bicikliskultúra legyen: az infrastruktúra is eléggé kiépült hozzá. Minden út mentén, mind a két oldalon van biciklissáv. Kivétel nincs, sőt, a biciklistáknak külön a fejük magasságában szemafor is világít. És ha ez nem lenne elég: egymást érik a bicikliboltok, ahol már az egészen nevetséges 25 Eurótól több száz Euróig lehet kapni bicajt, és persze ezeken a helyeken javítják is a járműveket.
Jómagam 50 Euróért kaptam egy biciklit az Amszterdamról elnevezett úton. A boltban egy egyiptomi és egy dél-afrikai kinézetű felszolgáló voltak. Túlélőangollal bírtak, de így is kiválóan kiszolgáltak. Még azt is megértették, bár nem csak a szavak alapján, hogy a fékpofa súrlódik a kerékkel. Az egyiptomias férfi pillanatok alatt szétkapta és megszerelte a fékberendezést, illetve beállította az ülés és kormánymagasságot is. A 2 méteremhez tökéletes a bicikli, nem kell görnyednem rajta. A városban közlekedő biciklista egyenrangú az autóssal és a gyalogossal: mindenkinek saját sávja, saját lámpája van. Ahogy Katona Klári énekelte: ez így gömbölyű.

Balkáni állapotok

Lakótársaim: egy Jakob nevű német geográfus srác, aki a szép Bajoroszág fővárosából, Münchenből került Utrechtbe, a másik lakótárs pedig Erhan, az isztanbuli programozó. Mindkettőnek jelen van a barátnője is, búcsúlátogatáson. Szép kis csajok, de például angolul nem nagyon beszélnek. A német srác csaja például ki se kell az ágyból egész nap, csak egyszer láttam rövid ideig. Valószínűleg beteg, Norman Bates anyja jutott eszembe róla. Zuhany alatt éppenséggel nem tudna most leszúrni egyikünket sem, mert se meleg, se langyos víz nincs a lakásban, így nicht dusch.
Pedig a fürdőszobának van hangulata. Képzeljetek el egy nagy, barna kőből készült mosdótálat, ami fölött ló egy zuhanyrózsa. Zuhanykabinnak nyoma sincs, kicsit meg van döntve a szürke csempe a padlón, s a mosdótál alatt egy lefolyó bujkál. A fal fehérre van meszelve, csempe is fehér. A sarokban egy boiler, nincs rajta kapcsoló, nem látni, hogy ég benne a gáz. Egy üres, halványbarna hordó.
Melegvíz megérkezésem óta nincs, s azelőtt sem volt. A német srácot és párját ez csütörtök óta nem zavarta, én viszont jelentettem a Short Staynak már vasárnap. Ők persze biztosítottak arról, hogy jönnek és minden rendben lesz már hétfő reggelre, de ez a csoda sajnos elmaradt, így a mai estét is melegvíz nélkül fogjuk kihúzni. Én már kétszer lefürödtem itteni tartózkodásom alatt: a rezsón és a teavíz-forralóban melegítettem vizet, majd a mosdótálban hideg víz hozzáadásával ideális hőmérsékletű fürdővizet kevertem, amit aztán egy teásbögre segítségével lögyböltem magamra. A többi lakótársam nem tudom hogyan oldja meg a fürdést.

Kapcsolat nélkül

A török srác belőtte a wifit az erkélyen, azóta lopja. Nekem nem sikerült, hiába próbáltam. Szomorú, de hol van jel, hol nincs. Lehet, hogy rendelni kell, méregdrágán. A német srác is aggódott a költségek miatt. Kedden kiderítem, addig nem nyugszom. Nagyon kellene a Wifi, mert minden irományom e-mail címem a saját gépemen van. A könyvtár pedig rendes kapitalista vállalkozás: egy óráért kell fizetni 2 Eurót, ráadásul pénzbedobó automata, számlálóval idegenít el az egésztől. Időre internetezni: no way. Nyomtatni és fénymásolni viszont lehet a könyvtárban, ami egy saroknyira tőlem nagy bónusz. A könyvtárosnéni is kedves, kicsit zavarban van, hogy angolul kell beszélni. Rólam azt hitte, hogy brit vagy amerikai vagyok. Beszélgettünk egy kicsit a közlekedésről: kiderült, hogy a város keményen sarcolja az autókat a parkolásnál, így az ingázók inkább lerakják a város határában, vagy a vonat-bicikli kombót választják. Szóval nem a természet és a város megóvása vezette odáig a hollandokat, hogy szinte alig látni autókat az utcákon. Money makes the world go around.

Az idő járása

Hétfő délutántól kezdve már igazi holland időjárás van: nyálka, eső, szél, didergés. Fűtés meg sehol, de a falon összefutottam egy hőfokszabályzóval, de ő is csak hollandul krákogott. Majd a Short Stay-es csajok elmesélik a rendszer működését. Az sem utasítanám vissza, ha valamelyikük eljönne bemutatót tartani központi fűtésrendszerből. Ketten együtt már 72 fok, baby. Na de a hímsoviniszta kitérőből vissza fő témánkhoz: az időjáráshoz. Mert itt már a magyar október vége jött el. A vénasszonyok nyara szerintem eddig tarthatott. Hétfő délelőtt még megizzadtam bicajozás közben a pulóver alatt, de abban a pillanatban, amikor rövidnadrágban, pólóban, tangapapucsban nekivágtam Utrechtnek eleredt az eső, így egy saroknyira a házunktól kénytelen voltam visszafordulni. Még megy a US Open, tea is gőzölög, nem unatkozom, meg írogatok egy kis blogot. A cuccok utólag lesznek feltöltve, mert itthon nincs net. A fura időszerkezetért ezért előre is elnézést kérek, majd megszokjátok. Tekintsétek irodalmi kísérletnek.

Bemutatkozik az egyetem

Kedden egy eligazítást tartottak nemzetközi diákoknak az egyetemen délelőtt. Jó sok power point volt, lelkes helyi HÖk-ösök ajánlották a programjaikat (minden héten van valami, de leginkább két program), s megjelent egy dékánhelyettes, nyakában egy szép lánccal, s nagyon mókás kis beszédet tartott, aminek a csúcspontján a következőt mondta:
„Itt bekopogsz egy szobába, s egy Nobel-díjas nyit neked ajtót. Leuven-ben ezt legfeljebb egy sírkamrával történhet meg.”
Gyors beszédet mondott, várta a hivatala. Az egész bemutatkozás, regisztráció flottul ment: két órás váltásban követték egymást a csoportok, először a nemzetközi masterhallgatók, majd a cserediákok és Erasmusosok.
Reggeli nélkül, biciklivel érkeztem a város másik végéből, ami önmagában 50 percig tartott úgyhogy már nagyon éhes voltam. Lementünk dohányozni, majd a büfébe, ahol kiderült, hogy csak chipkártyával lehet fizetni. Az ELTE-büféhez képest ez a hely maga a Gundel. Svédasztalos, önkiszolgáló étterem, rengeteg üdítő, 5 fajta kávé, szóval jó kis hely, csak nagyon drága. Nem baj, vettünk egy szomszéd épületben chipkártyát, és megreggeliztünk. Valószínűleg csomagolni fogok reggelit.
Információs pultok vártak minket a regisztráció után. Pontosabban vártak engem, mert szegény Erhant, aki törökként nem része az Uniós testnek, tartózkodási engedéllyel és egy tuberkolózis-szűrővizsgálattal zaklatták. A kanadaiaknak, svájciaknak, amerikaiaknak és norvégoknak persze nem kell ilyesmivel bajlódniuk. Ilyen ez a globalizált világ.
Az információnál jegyet váltottam a szombati „socializing”-ra. Kis csoportokban fogunk társasoskodni, majd egy közös nagy vacsora lesz a katarzis.
Mindezek után az SSH-ban újra reklamáltunk a melegvíz miatt, ezúttal újra megígérték, hogy kijön valaki. A következő utam az egyetemi könyvtárba vezetett. A könyvtár talán akkora, mint a fővárosi Szabó Ervin, van ingyen Wifi és a beiratkozás is ingyenes.
az estéről majd később írok.