Expozíció
A kávéautomata a kekszcsomagoló géphez képest kezes bárány, az ember leghűségesebb társa. Az összehasonlítást kizárólag a miatt teszem, hogy a kedves olvasó felvegye az elbeszélés egy hete elveszített fonalát. A dolgos hézköznapok ugyanis nem engedik meg, hogy virtuális teleregényem, hogy Dugó barátomat idézzem, naponta új kiadással jelentkezzen, így nem árt néha feleleveníteni az előző részek tartalmát. Szóval, szombaton még a kávéautomatával küzdöttem, és küzdelmemet heroikusnak hazudva jelenítettem meg naplómban, mire a sors, a maga szokott, gúnyos módján egy újabb gépet állított az utamba. Ezúttal azonban nem a gép szolgált ki engem, hanem én szolgáltam ki a gépet, erőm fogytáig. A tragédia abban rejlik, hogy a gép, az emberrel ellentétben nem a csökkenő marginális haszon elvén működik, egyszerűbben szólva, a masina embertelenül sokat eszik, és soha nem unja meg. A kekszcsomagoló géppel folytatott prométheuszi küzdelmem története következik, melynek során hősöm –a Százholdas Pagony egyetlen magyarja– elidegenedik munkája gyümölcsétől, a fahéjas keksztől és melynek során rájön arra, hogy Hollandiában sem kolbászból fonják a kerítést, legalábbis egyeseknek biztos nem.
Piktúra
Szóval hogyan kerül elbeszélésem hőse, jómagam, egy kekszcsomagoló gép közelébe? Hétfőn érkezett egy hívás az Uitzenburo-tól, hogy munka van. A Pally Holland nevezetű cégről van szó – világosított fel a munkaközvetítő munkatársa, mikor óra után bementem aláírni a papírokat – amelyik kekszeket gyárt, forgalmaz. Import, export, ami a csövön kifér. Kedd reggel hét tizenötre kellett a külvárosi gyártelepre érnem, hogy fél nyolckor elkezdődhessen a műszak. A munkaközvetítő srác nagyon lelkiismeretesen minden információval ellátott, és figyelmeztetett, hogy becsüljem meg magam, mert ha lazsálok, akkor nem lesz több meló. Egyszóval rajtam tartják a szemüket. Az internet szerint a Központi Pályaudvarról reggel 6.38-kor indul a 65-ös busz, ami csak virtuális busz, mert valójában 6.23-kor és 6.58-kor mennek járatok Nieuwegein-i ipari negyedbe. Mikor pontban 6.35-re odaérkeztem a pályaudvarra, a busznak se híre-se hamva nem volt, csak két srác, feketék mint a keserűcsoki, várakozott a megállóban. A 66-os busz begördült a pályaudvarra, a vezető világosított fel, hogy tévedésben éltem az indulási időpontokkal kapcsolatban. Az egyik srác felszállt a buszra, a másik pedig hozzám hasonlóan a 65–ös busz felől érdeklődött, mivel ő is a Pally Holland gyárába szeretett volna eljutni. A 66-os elporzott, mi meg gyorsan összeismerkedtünk, miközben várakoztunk. A fekete fiú 20 éves és Emmanuelnek hívják, Ghánában született, a szülei egészen kicsi korában leléptek Hollandiába, ő 9 évesen követte őket. Azóta itt él, a középiskolát sem fejezte be, de szeretne továbbtanulni: az anyagi helyzete azonban nem engedni egyelőre. Mindenesetre a sport tölti ki az életét, sportiskolába szeretne beiratkozni, a tornát nagyon szereti. Meg kell, hogy mondjam, érdekes párost alkottunk ezzel az Emmanuellel. Ő százhatvan-valahány centi magas, elképesztően erős testalkatú, tetőtől talpig teljesen fekete és olyan lapos az orra, mintha valaki bepancsolt volna neki. Én pedig, nos, tudjátok. Meglepően jól beszélt angolul és nagyon jó humora volt. Azon láthatóan nagyon meglepődött, hogy én milyen nyitottan közelítek feléje: ez úgy látszik nem szokás errefelé. Még 2 Eurót is kértem tőle kölcsön, mikor megérkezett a busz, mert a jegyért csak készpénzzel lehetett fizetni.
Emmanuel valami miatt azt gondolta, hogy skandináv vagyok, hiába mondtam neki, hogy Magyarország az én hazám. Ezt a meggyőződését a nap végéig megtartotta. A skandináv nők rettentő módon érdekelték, úgyhogy a buszon végig arról kérdezősködött, a nemzetközi diáklányok földrajzi helyzetét, metaforikusan és valódi értelmében is, megvitattuk.
A gyár valóban a jóisten háta megett található, egy teljesen szürke gyárnegyed közepén. Becsöngettünk, egy fehér ruhás, szemüveges, erősen kopaszodó középkorú úr nyitott ajtót. Mindenféle udvariaskodás, vagy színlelt öröm nélkül tessékelt be bennünket, azonnal a kezünkbe nyomva egy fehér köpenyt és egy sapkát, a munkaruhánkat. Mert a Pally Holland ügyel dolgozói egészségére. Beléptünk a gyártósorra, ahol fahéj, kakó és tej illatának émelyítő keveréke között gépek zúgtak. Minden, ami egy keksszel megtörténhet, az jelen volt ebben a hatalmas teremben, a tészta elkészítésével kezdődően, a formázáson, sütésen, csomagoláson keresztül a dobozolásig. Még a minőséget és a súlyt is ellenőrizték, előbbit egy munkás, utóbbit egy gép vizsgálta. [Talán akkor lesz az ember igazán nagy bajban, mikor a minőséget is egy gép ellenőrzi majd]. A gyártósorral szemben a rekreációs zóna, vagyis a konyha foglalt helyet, zajmentesen elkülönítve, asztalokkal, kávéautomatákkal, hűtőgéppel. A kávé és a tea a levegőhöz hasonlóan ingyenes, és legalább annyira létszükséglet is. Az egyik asztalnál egy újabb fekete fiatalember olvas csendesen egy holland újságot: ő is alkalmi munkatársunk lesz. Nemsokára befut majd még egy fekete srác, ő is ghánai, és ő lesz a munkásbrigád ötödik tagja.
Rövid szusszanás után kísérőnk bevitt minket a gyártósor hátsó részébe, ahol is urunk és parancsolónk, a kekszcsomagoló gép foglalt helyet. Távoli irodában, öltönyös emberek úgy döntöttek, hogy akciózni kellene a kekszet: göngyöljünk egybe három csomagot és adjuk kicsit drágábban, hátha beszopják. A gyártó részleg hamarost megkapta a parancsot: a fahéjas kekszet három az egyben tessék csomagolni. Pár guriga színes fólia már érkezik is, rajta piros szalag hirdeti a soha vissza nem térőt, a csomagológépet átállították, most már három csomagot zabál egy helyett egységnyi idő alatt, minden készen, csupán egy dolog hiányzik: a munkás kéz, amelyik megeteti az éhesebbre kalibrált gépet és ami betakarítja a termést, vagyis amit a gép kiürít magából. Az ürüléket. Az etetés és az eltakarítás állatkerti funkcióit kell ellátnia emberi kéznek, de persze nem árt egy idomár sem, aki ráncba szedi a rakoncátlan jószágot, ez volt a művezetőnk, aki félreértés ne essék, hozzánk hasonlóan a géphez volt láncolva. A termelés és fogyasztás az öreg Marx hirdette szent egységének csodálatos példája a csomagológép, aminek rabszolgája voltam 8 órán keresztül.
Nos tehát a gyártási folyamat, tömören, instrukciókkal: ember.1 bontogatja a kartondobozokat, melyben keksz van átlátszó műanyag fóliába csomagolva, szám szerint 24 csomag minden dobozban, szám szerint 8 keksz minden egyes csomagban, majd ugyanez az ember fogja a kibontott dobozt, és ráteszi egy görgős szalagra, amely mellett áll ember.2, aki egy futószalagra teszi ki a dobozból a kekszeket, figyelve arra, hogy a kekszek ne legyenek sérültek, továbbá, hogy a keksz mintás fele nézzen a gép felé, mert különben a keksz fenekét látja a kedves vásárló, amikor leveszi a polcról a terméket, továbbá, hogy a futószalagnak mindig pontosan a 4/5-éig kígyózzanak a kekszcsomagok, mert ha rövidebb, akkor a gép bezabálja hamar és üresen fut, ha hosszabb, akkor a futószalag fut ki a szuszból egy idő után, már látszik is a működési alapelv, minden lehetséges módon biztosítani a gyártás gördülékeny lefolyását, mert kérem szépen itt nem a gép a hibafaktor; majd miután a doboz kiürült, ember.2 megfogja az üres kartont, és a földre diszponálja, ahonnan ember.1 felveszi, széthajtogatja és a kukába teszi, miközben éberen figyel, nehogy ember.2 kifogyjon a kekszes dobozból, mert akkor a futószalagon túl röviddé válik a kekszcsomag-kígyó, de az sem jó ha csak bontogat a beste etetőember, mert ha egy idő után térdig állnak a munkások az üres kartondobozokban, az balesetveszélyes, és a Pally Holland kiemelt célként kezeli munkásainak balesetmentes foglalkoztatását, tehát el kell takarítani a szemetet; továbbá ember.1-nek szólni kell a művezetőnek ha a raklapról a kartondoboz fogyóban, hogy a hozzáértő kollégák gondoskodjanak munícióról és alkalomadtán besegíteni ember.2-nek, ha túlzottan megrövidül a kígyó a futószalagon, ismert okokból; ha mind a ketten nagyon ráérnek, akkor a később definiálandó, lapos céldobozokra ragaszthatnak matricát, gyártási idő, terméknév és szavatosság; a matricának pontosan a doboz közepén húzódó kék festéksávon kell helyet foglalnia, a doboz azon oldalának közepén, ahol a Pally felirat van; mindeközben ember.3 sem lazsál természetszerűleg, egy helyben állva várja, hogy a gép kiköpje a hármasával csomagolt kekszet, majd bal kezével előrenyúlva egy gyárilag lapos, felmatricázott céldobozt vesz elő és legfeljebb három mozdulattal igazi céldobozt varázsol belőle, jobb kezével oldalt lefele megragadja a futószalagról érkező csomagokat és egyesével dobozba teszi őket, egy dobozba 8 hármas csomag fér, két sorban, szorosan egymáshoz lapulva, kizárva a lötyögés esetét, ami nagyban megnöveli a töréskár valószínűségét; tehát ezeket a paramétereket szem előtt tartva ember.3 a dobozba helyez egymás mellé három csomagot, majd bal kezével finoman összenyomja őket, hogy beférjen a negyedik, ez a művelet legfontosabb mozzanata, e finom nyomásgyakorlás nélkül a negyedik csomag nem akar majd a célhelyre vándorolni, amikor is elkerülhetetlen az ütemtévesztés, mivel igazgatni kell a már behelyezett kekszcsomagokat, helyet kell csinálni a renegát negyediknek, csupa felesleges mozdulat, miközben áradnak a kekszek, önti őket a gép; benn van a negyedik, következik a második sor, műveleti sorrend hasonlóképp, majd balkéz tolja a dobozt tovább, ahol ember.4 már nagyon várja, hogy a doboz megérkezzen, mert az ő feladata, hogy tetővel lássa el a dobozt, majd áthúzza egy gép alatt, ami ragasztószalaggal ragasztja be a doboz fenekét, és végül a szállításra kész dobozokat egy szigorúan ötször négyes alaplapú és nyolcas magasságú téglatestbe adjusztálja, természetesen a sarkoknál összekötve az oszlopokat egy-egy doboz elfogatásával, hogy a felépítmény stabil legyen; továbbá a fenn már ismertetett matricázós művelet is ember.4 kiemelt funkciója, aki arra is ügyel, hogy az elkészült raklapnyi dobozt egy szakavatott kolléga a raktárhelyiségbe szállítsa; az új raklap megérkezéséig is a dobozok betetőzésével és aláragasztásával kell foglalatoskodni, mert ember.3 munkaterülete túl szűk ahhoz, hogy elkészült dobozok halmazati felgyülemlését menedzselni tudja, különösen áradáskor, egy hosszú aszály után.
Nem, kedves olvasóm, nem hibbantam meg a monoton munka súlya alatt, hogy ilyeneket írok: az áradás és az aszály ember.3 - aki történetesen én voltam a műszak első felében – munkáját alapvetően meghatározó, de exogén tényezők. Hogy pontosabban megértsd az aszály és áradás speciális fizikáját, induljunk el a munkafolyamat kezdeteitől, pontosabban onnan, ahol ember.2 a futószalagra helyezi a kekszet. Mármost, a keksz bizony zabolátlan jószág, elfordul, feldől a szalagon miközben a gép gyomra felé utazik, sőt, még arra is képes, hogy minden szortírozás és tömörítés ellenére extrém távolságokat tartson szomszédos társaitól. A deviáns keksznek természetesen meg van pecsételve a sorsa: a gép ugyanis halálpontos ütemre küldi hármasával nejlonkoporsójukba a kekszcsomagokat, aki lemarad vagy túlzottan siet, vagy esetleg fetrengeni merészel a szalagon, azt kíméletlenül szétzúzza a lecsapó gépkar. És mivel ilyenkor egy, rosszabb esetben kettő csomag keksz kimarad a pikszisből, a munkafolyamat felborul: a csomagoló részegység három helyett kettőt csomagol, a nejlonvágó részegység mellécsap és további, ártatlan kekszek lelik halálukat a nyikorgó szalagon. A gép természetesen okos állat, és látva, hogy a vesztébe rohan, leállítja a folyamatot, először az első gépkarokat, majd a futószalagot is. A fenti jelenség eredménye ember.3 szempontjából az aszály, hiszen ilyenkor a gép nem köpi a kekszeket, amíg a szakértő kolléga el nem távolítja az áldozatokat a tragédia színhelyéről és meg nem nyomja a gombot.
Ember.3 egyébként csak annyit lát, ha fejét jobbra fordítja, hogy egy hosszú futószalag végén sorakoznak a kekszek egy állomáson, amire újabb csomag kekszek érkeznek a távolból komótos ütemben, minden egyes keksz meglöki az állomáson várakozókat, és az utolsó ennek hatására lepottyan ember.3 felé haladó szalagra. A kekszek dezertálása normál esetben elviselhető, 18 csomag/perces ütemben folyik, a csomagolóasztalra megérkező utast a következő kicsit tovább hajtja, egészen ember.3 kezei közé.
Azonban, az aszályt megelőző hiba esetén, mivel különböző ütemben állnak le a gyártási folyamatok, komoly mennyiségű keksz gyűlik össze hosszú, tömött sorokban a futószalagon. A bizonyos gomb megnyomása után a kekszek a korábbi, vasárnap délutáni Városligeti bandukolás helyett egyszerre mintha a Times Square-en éreznék magukat, elkezdenek rohanni, özönleni le a szalagról ember.3 irányában. Áradás idején ember.3 még dobozolni sem tud, csak pakolja a kekszeket gúlába, hogy nehogy leessenek a földre, annyira tolják-nyomják egymást. Áradás idején az áldozatok számának minimalizálása a cél, tehát beszáll a munkavezető is a mentésbe. Ahogy korábban már említettem, ilyenkor a dobozok halmazati felgyülemlése súlyosan veszélyezteti a kekszáradat még dobozolatlan túlélőinek testi épségét. A kekszáradat elszomorító kísérő jelensége a gyártósorról szégyenkezve lecsorgó csonka csomag, a három helyett kettőbe csomagolt keksz, a gép ütemtévesztéséből fakadó torzó, a Pally-termékek fekete báránya, szégyenfolt a gyártósor történetének dicső lapjain. Az ilyennek a szemétben a helye, a többi renitenskedővel együtt. Dobd ki a kekszet, ne sajnáld: a sütőipar eme Taigetoszán egy apró hiba is végzetes lehet. Nagy, gonoszul barna kartondobozok várják nyitott szájjal a gyártás selejtjét, a rosszul csomagolt, illetve törött sarkú kekszeket. Több kilónyi édes lapocskát szórtunk ki a kukába, lábunk alatt a simára döngölt linóleumpadlón csikorogtak a morzsák.
Az áradás bizony nem kellemes érzés, ember.3 izzadni kezd és kicsit fuldoklik, különösen ha van annyira buta, hogy jobbra fordítja a fejét: mert ilyenkor szembesül azzal, hogy milyen elszántsággal menetelnek felé a kekszek, a fahéjillatú gyalogossereg. De az áradás elmúlik legfeljebb három perc alatt. Ehhez képest ember.1 és ember.2 egész idő alatt, leszámítva a leállás szusszanásnyi idejét annak szentelik testük erejét és ügyességét, hogy mindig fel legyen töltve a szalag 4/5-ig. Sajnos ember.1, illetve egy ideig ember.2 is voltam a műszak második felében.
Csak pakol, csak pakol, csak pakol szerencsétlen egyeske és ketteske, a gépnek sohasem elég, egy csomagban 8 keksz, egy dobozban 24 csomag, egy raklapon közel 100 doboz. Egy doboz nyitástól számítva 30 másodperc alatt terül ki a futószalagon, ha bemelegedett a munkáskéz. A gép megeszik egy perc alatt 2,5 dobozt. Nem lehet megállni. Szünet két óránként, negyedórára. Konyhapult felett ketyeg a mutató. A gépek felett, a gyártóterem falán szintén óra. Mindenki a végét várja és a végét járja.
Elidegenedtünk a keksztől, nincs mese, ami persze sokkal jobb, mintha saját magunktól idegenedtünk volna el. Talán ennyi idő alatt nem is lehet. Ahhoz több kell.
A ghánaiak elég gyakran és elég régóta végeznek hasonló munkákat. És ők még az sem mesélhetik be maguknak, hogy 3 év múlva, egy doktori iskola kényelmes komputerszékében majd ennek a sokszorosát fogják keresni. Sőt, nekik ennél jóval kevesebbre is kicsi az esélyük. Mi marad akkor? Milyen szerepek? Hova távolodhatnak el? Álmodozás a szebb jövőről a coffee shopok füstjében? Ruhavásárlás a Jack&Jonesban, a helyi Zarában, amíg futja az apró luxus? Az is lehet és sokan mondják, hogy legalul lenni Hollandiában még mindig jobb, mint otthon, de én nem hiszek ebben. Az Amsterdamstratswegen a kávézók előtt álldogáló marokkóiak üveges tekintete ugyanis másról mesél. És másról mesélnek a bevásárlószatyrokkal lehajtott fejjel lépkedő kendős fejű asszonyalakok, másról a büfékben késő estig húst sütő izzadt férfiak, másról a mellettük elbicikliző hollandokra értetlenül bámuló zselés hajú török galerik. Valami másról mesélnek ezek az arcok, de nem tudom, hogy miről. Nagyobb baj, hogy a hollandok se igazán tudják. Jó lenne megérteni.
