Szombaton volt az ESN (Erasmus Student Network) városbemutató, ismerkedős napja, amire külön jegyet kellett váltani, melyen egy időpont és egy szám szerepelt. Ez a szám a csoport számát jelentette: a nemzetközi diákok 23 csoportban járták körbe a várost. Mármost, mivel a jegyeket tömbökről szakították le, s egy tömbben egymás után szerepeltek az azonos csoportszámok, ezért nem volt teljesen véletlen a csoportok beosztása: ha egy baráti társaság együtt váltott jegyet, akkor egy helyre kerültek. Ennek ellenére kicsi volt a valószínűsége, hogy az összes nagyméretű angolszász ország képviselve legyen egy csoportban. Márpedig a miénk ilyen volt: ezt a szombati napot ezért angolszász napnak kereszteltem el. Délután egy óra, Dómtér, Utrecht. Lóhalálában befutok, a csoportom sehol, hamarosan kiderül, hogy még nem alakult meg, még a csoportot vezető diákok sem voltak ott. Pár perc múlva érkeztek meg, egy rendkívül bizonytalan holland srác és egy határozott, ámde életunt bolgár leányzó.
A csoport lassan gyűlt. Hozzám hárman jöttek oda, hogy mi lesz a program és melyik az ő csoportjuk, valószínűleg azért, mert 1, magas vagyok, 2, szőke hajú 3, fehér bőrű, tehát jó eséllyel holland. A guide-jaink akkor kapták kézhez a programot, mikor megérkeztek, így azt se tudták, hogy mi lesz a program. Az egyeztetés 40 percig tartott, a holland csopvez fiú és a bolgár leány is odajött hozzám, külön-külön, hogy akkor biliárd vagy városnézés. Mondtam, hogy nekem mindegy, kérdezze meg a többieket, akik között ekkor már szingapúri, spanyol, német, cseh, osztrák, norvég és lett diák is volt. Az angolszász kontingens pedig: a cuki kanadai Jessica a távoli Torontóból, akit már a mentorcsoportban megismertem, s aki nagyszerű kis nő, de fájdalom, épphogy verdesi a 160 centit; a szarkasztikus ausztrál Louk a napfényes Sydney-ből, akit még a várakozás közben ismertem meg és lakótársa, az angol rosszfiú, Daniel, egyenesen Sheffield-ből - legjobb barátjáról még hosszasan lesz szó -, és Ruth, az amerikai lány Michigan államból, aki bölcsészkedni érkezett Utrechtbe. A többi angolajkú mind jogot tanul.
Végül 45 perc késéssel indultunk el. Életem legunalmasabb városnézése lett volna, ha nem dumáljuk végig az utat. Megnéztünk pár szép templomot, házat, de leginkább azzal telt az idő, hogy a lemaradozó spanyol lányokra vártunk. Így különösebben nem maradt bennem meg semmi, a csoportos városnézést egyébként sem szívlelem. A városnézést én kincskeresésnek tartom, és bár önzően hangzik, de a kincseket senki sem szereti megosztani idegenekkel, pláne nem másik 20-al: ez egy intim műfaj számomra.
Egyszóval beszélgettünk út közben, és hamarosan kiderült, hogy Daniel legjobb haverja magyar, és itt van Utrechtben. George-ot becsületes nevén Gergőnek hívják, kis hazánkban látta meg a napvilágot, a szülei a rendszerváltás után Svédországba költöztek, mikor Gergő 3 éves volt. A magyar nyelvet és hagyományokat őrzi: előző este például Tokaji aszúval öntözte meg Louk és Daniel torkát. Egyszóval Svédországban nőtt fel, de az egyetemet Sheffield-ben végzi a Gergő, aztán most Erasmus. És a délután folyamán Gergő lesz az első magyar, akivel 7 nap után találkozni fogok, és vele váltom majd az első magyar szavaimat. De ne szaladjunk előre!
Szóval nagy köröket tettünk a belvárosban, majd a csatornaparton egy jónevű kiskocsmában kávéztunk. Közben a norvég lánnyal, Marthaval és Jessicával beszélgettem az amerikaiak és a kanadaiak fegyverviselési szokásának különbözőségéről. Martha tipikusan északi, hideg, szép arcú lány, és lenyűgözően szépen beszél angolul, az eddigi legszebb külföldi angol, amit korombelitől hallottam. Társadalomföldraj kutatói szaokn tanul, és szomorúan hallgattam, amit a barátjáról mesél.
A délután egyetlen programja a rollerezés volt: az ESN bérelt számunkra rollereket, amivel körbejártuk a belvárost. Már a bicikli sem életbiztosítás, a roller pedig egyenesen lélekvesztő, legalábbis számomra, mivel túl kicsi volt, s görnyednem kellett, hogy irányítani tudjam. Ezenkívül rendkívül fárasztó vele közlekedni, még sík talajon is, nem könnyű vele megállni, ami a sűrű belvárosi forgalomban nagy hátrány. A rollerparádé után a diákmunka-szervezőknél volt egy 10 perces eligazítás. 23 év felett 9-10 Euró az órabér, a munka lényege, hogy raktárban pakol, vagy szalagnál robotol az ember. A munkaidő rugalmas, és ami a legfontosabb, hogy mindig van munkalehetőség. Holland nyelvtudás nélkül ez jut, jövő héten fel fogom keresni őket.
Az ESN központjában befizettem az éjszakai kenutúrára, illetve kiváltottam az ESN-cardot, amivel mindenféle jóban lesz részem. Az ESN-nél rákérdeztem arra, hogy mennyire vágott át az SSH a bérleti díjjal, s kiderült, hogy még szerencsés vagyok: a diákok nagy része zsúfolr nyomortanyákon lakik 300 Euróért, vagy hostelekben húzza meg magát, a normális helyekre, s az enyém is annak számít, több oldalas várólista van. A bérleti díjak ilyen körülmények között nem csoda, ha az egekig inflálódnak.
Az iroda előtt futottunk össze Gergővel, akivel felettébb megörültünk egymásnak. Nem tudom, hogy volt-e részetek hasonló élményben: a jóleső megkönnyebbülés érzésében, amikor az ember hosszú idő után először szólalhat meg az anyanyelvén. Pedig csak egy hét telt el! Nem is ment könnyen, az első pár mondatba becsúsztak angol szavak, de aztán már helyreállt a rend.
Danielék is megemlítették, hogy fülig ér „Hungary No.1” (Gergő) és „Hungary No. 2” szája, amikor egymással csevegnek. A neveket Daniel akaszotta ránk: ideérkezése után úgy döntött, hogy egyszerűbb, ha mindenkit az országa nevével szólít meg. Ennyi, és ilyen változatos hangzású nevet ugyanis képtelenség megjegyezni. A nap szállóigéje is ehhez az invencióhoz kapcsolódik: mikor egy hídnál lemaradtam egy kicsit bámészkodni, Daniel szólt nekem, hogy „Come on, Hungary, let’s go!” Öt percig nevettem rajta, annyira fura helyzet volt.
A vacsorát egy Voolloomboo nevű helyen költöttük el, itt lett teljes az angolszász paletta. Sorbanállás közben Loukkal beszélgettem, mikor egy lány megkérdezte tőlem, hogy én is ausztrál vagyok-e? Nagyon örült, hogy nem, mivel tele van a város ausztrálokkal. A lányt Ruth-nak hívják és ír, a rejtelmes Dublinból. Vacsora alatt jót beszélgettem vele, közgazdaságtant és történelmet tanul Utrechtben: az egyik történelem kurzusán felmerült Magyarország, a tatárjárás és „Bela” király kapcsán. Amikor elmondtam neki, hogy olvastam a Ulyssesst, akkor egészen elolvadt a gyönyörűségtől. Egy kicsit ugyan hazudtam neki, mert nem olvastam végig a könyvet: a kétszázadik és a háromszázadik oldal között, amikor Stephen Dedalus a barátaival mintegy negyven oldalon keresztül Shakespeare karakterformálását vitatják, leraktam a könyvet, mert már élvezhetetlen volt. Ruth még nem olvasta, pedig ő biztos többet értene belőle, s így azt sem tudta, hogy a főhős, Leopold Bloom magyar származású. Na mindegy, a pasta-saláta vacsora finom volt, Ruth-t pedig megkértem arra, hogy illusztrálja, milyen az, amikor két ír beszélget egymással. Az történt, amit vártam, nem értettem belőle egy kukkot se. Megállapodtunk Ruth-al abban, hogy az anyanyelvű beszélgetés tempója jóval gyorsabb, a szókincs is más. Jóleső bók volt, hogy Ruth azt mondta, nem kell lelassítania nagyon, mikor velem beszélget.
A vacsora után Ruth bemutatott a barátainak, köztük egy szingapúri lánynak. Már hallottam őt vacsora előtt beszélgetni egy másik szingapúri lánnyal, s teljesen el voltam képedve, hogy a nyelvhasználat, történetesen az angol milyen alakváltozatokat képes produkálni. Miközben a távol-keleti lánnyal beszélgettem, mindent értettem, az angol volt az anyanyelve: a szavak ejtése az amerikai angolra , a mondat hangsúlyozása a kínai nyelvre emlékeztetett. Mindenesetre kiderült, hogy én vagyok az első magyar, akivel találkozik, ő pedig az első szingapúri, akivel én találkozom.
Hazakerekeztem, lefürödtem, felvettem a barna zakómat, és irány vissza a belváros, ahol azonban senki sem volt: a Storm diszkó be volt zárva. Mázlimra bekukkantottam a Des Wittes Ballons nevű helyre, Michiel és Vera, a mentoraim, éppen ott tanyáztak. 3 sör szinte azonnal legurult, közben egy katatón állapotban lévő holland úriember útjából kellett minduntalan kitérnünk, mert mérhetetlenül részegen föl-alá járkált a szűk kis kocsmában és motyogott maga elé.
Megismerkedtem egy francia sráccal is, aki csatlakozott csoportunkhoz. Botrányosan rossz volt az angolja, de a fociról bármilyen szintű angollal lehet beszélgetni. Szóba került a VB-döntő, és a Zidane-fejes, a srác hihetetlen szomorú lett egy pillanat alatt: úgy látszik egy nemzet lelke törött össze azon az esténb. Miután összegyűlt a csoportunk, átkerekeztünk a diszkóba, ami mint kiderült, az a vendéglő volt, ahol este ebédeltünk. Akinek nem volt biciklije, azt szállítottuk: Jessica, az én csomagtartómra pattant fel. A három sör azonban megtette a hatását, egy megszédült szinusz görbe ívét követve közelítettem az ojjektum felé, miközben Jessica hátul sikoltozott. Addig-addig sikoltozott és mocorgott, amíg el nem tört alatta a bicikli csomagtartója, a járműről szerencsére nem esett le. Kiderült, hogy már így is celluxal volt összeragasztva a fémháló, kisebbfajta csoda, hogy nem esett le korábban.
A nemzetközi olvasztótégely
A hollandok imádják a különböző bónokat, kuponokat, utalványokat, kártyákat és mindenféle, pénzt helyettesítő érméket. Például: ha az ember cigarettát akar vásárolni, akkor a pultnál az életkor igazolása után kap egy lyukas érmét, ún „age coin”-t, amit aztán szépen bedob az automatába, majd rá az Eurókat (három negyven a Pall Mall, csak bányászünnepeken engedhetem meg magamnak). A szórakozóhelyen pedig nem lehetett pénzzel fizetni: a ruhatár után automaták várták a kedves közönséget, amik elnyelik az Eurót és zsetonokat adnak érte. Egy pohár Heineken egy zseton, egy gintonic három zseton. Az ötlet Nobel –díjat érdemelne, több okból. Egyrészt rájöttek arra, hogy a kiszolgálás időtartalmát nagyban megnöveli a fizetés: bankjegykeresés, számolás, visszaadás. A zseton ellenben egy és oszthatatlna. És mivel így csak a természetes számok 1-től 5-ig tartó halmazán kell mozogni, a sok piától már számolni is elfelejtő vendégek dolga könnyebb lesz. És végül, a biznisz: amikor megérkezik az ember, akkor bevált egy csomó pénzt zsetonra, de a zseton valódi értékét a nagy többség nem fogja magában számolgatni, és mivel az árak sincsenek kiírva, úgy szórja majd a pénzt a nép, mint gazdasszony a kölest. Mindennek a tetejébe nem is érzékeli, hogy mennyit tapsolt el.
A bulin a 80-as, 90-es évek latinos popzenéje és a kortárs amerikai rapművészet gyöngyszemei szóltak, de azért egy szem Chubby Checker örökzöldet eljátszottak (Twist again). A hely megtelt, de még lehetett mozogni és kicsit táncolni is. A hangulat frenetikus volt. Az a sok-sok feszültség, ami a megérkezéssel, papírokkal, költözéssel felgyülemlett az emberekben, most távozott. Az amerikaiak, még a csendes és szolíd Megan is üvöltve énekelték a rapslágeket, azzal a bárgyú vigyorral az arcukon, amit már kínai utam során is láttam Pekingben a The Dan nevű, méregdrága ír kocsmában. Ezen a helyen torlódtak össze ugyanis a kínai fővárosban tanuló európai és amerikai diákok és turisták, és elmondhatom, alpári örömmel tocsogtak az ismerős közegben. Ha az Úri múrit olvassuk Móricz Zsigmondtól, akkor el tudjuk képzelni, miről van szó.
A The Dan diszkójában Spice Girls és Backstreet Boys szólt (a Backstreet’s Back című kulturális örökség elhangzott Utrechtben is), 6-7 éves slágerek, de mindenki oda meg vissza volt a gyönyörűségtől. Az újdonság felvillanyoz, de amikor már túl sok belőle, akkor feszültté teszi az embert: márpedig Pekingben angol szót, európai zenét sehol nem lehetett hallani, európai italt nem lehetett kapni, angol feliratok sehol, így tetemes mennyiségű feszültség gyűlt össze az emberekben, amit így le lehetett vezetni. Ezen a nemzetközi partin ugyanezt tapasztaltam, magamon is: eltelt egy hét, a dolgok egy része sínen van, a többi bizonytalan, szóval felejtsük el a gondokat és ugorjunk fejest az élvezetekbe. Egészen hihetetlen volt, ahogy több mint 50 országot képviselő fiatal feloldódik egyetlen zenés, bulizós éjszakában. Sokat ittam, sokat táncoltam, és jó volt.
Egy kis eszmefuttatás
Úgy hívnak bennünket, hogy international students. Ez a kifejezés onnan jön, hogy az Erasmus „international exchange network of students”, s a sokféle nemzetet képviselő, külföldi diákokat egyszerűbb nemzetközi diákoknak (international students) nevezni, mint azt mondani, hogy külföldi diákok (students from abroad) és egyértelműb, mint a vendég diákok (guest students). Az international jelző azonban nem egyszerűen egy elnevezés: komoly jelentéstöbbletet hordoz a kifejezés.
A diákok, akiket megismertem, ugyanazt a márkájú ruhát hordják, hasonló, kisszámú öltözködési stílusokat követnek, ugyanazokat a zenét hallgatják, ugyanazokat a filmeket nézik. Ezen felül ugyanazokról a jelentős politikai és kulturális eseményekről olvasnak és hallanak, és hasonlókat gondolják róluk. Sztenderd tananyagokból tanulnak, csak más helyeken. A helyi sajátosságok egy ilyen soknemzetiségű közegben eltűnnek: mindenki angolul beszél, az érintkezések felületesek, az ember nemzetek felettivé, pontosabban nemzetiség nélkülivé válik. Sokan, például Martha, a norvég lány az international studentet már életformaként művelik: egy év Franciaország, fél év Spanyolország, két év Utrecht.
Összességében pozitív dolognak tartom ezt, annak ellenére, hogy nem vagyok a tömegkultúra híve és feltétlenül lelkes fogyasztója. De ennek ellenére a nemzetek feletti kultúra összehozza egy ilyen helyzetben az embereket, tudnak egymással kommunikálni, van közös élményanyag, jóllehet függetlenül gyűjtött élmények, de mégis ugyanolyan, s ami a legfontosabb: nem zárkóznak be a diákok a saját országukból jövők csoportjába, hanem éppen ellenkezőleg, vágynak a másmilyen emberek megismerésére. És van kiindulópontjuk, a mélyebb megértéshez is, a közös jelentések nem is kicsi halmaza révén.
Louk esete a legszebb példája a másra vágyakozásnak: elmesélte, hogy idejött Európába tanulni, hogy végre ne „bloody Australian people” vegye körül őt, s erre Utrecht tele van velük. Elege van.
Hosszúra nyúlt a bejegyzésem, köszönöm a sok kommentet, amint lesz időm, válaszolok rá. A blogot otthon írom, még nincs internet, a könyvtárban töltöm fel.
A nemzetek között bolyongó vágáns-utódok nevében üdvözöllek benneteket odahaza!
