Utrechti napló

Az ügyintézés Hollandiában nagyon lassú, nekem mégis sikerült két hét alatt minden papírt megszerezni. Valójában mázlim volt, például az adóügyiseknél az ügyintéző srác erősen orientálódott szexuálisan irányomban. Lám, az adminisztrációnak is van tehát libidója. Szóval délután egy óra negyvenöt perc, péntek, Tax Office. Megérkezek a megbeszélt időpontban, rajtam a teljes dandy-kollekció: halványbézs tavaszi dzseki a jó időre való tekintettel, fehér-bézs nadrág és barna vászoncipő, világoskék póló. Bejáratnál szemüveges banya osztja a sorszámot, angolul alig tud valamicskét, nem találja a nevem a papíron, mutassa meg lelkem, már rossz szemem; van-e időpontom, mert különben fordulhatok vissza, a válasz egy egyértelmű és boldog igen, széles mosollyal körítve. Sorszámom dobja a gép, már fordulok is be a mosdóba, ami tolószékeseknek van fenntartva, más mosdó nincs is az ügyfelek számára [halmozott hátrányos helyzet?]. Arc megmos, séró belő, irány az ügyféltér. A külföldiek adószámát intéző ügyfélkapuknál ketten vannak: egy muszlim nő bujkál kendője mögött, illetve egy törökös pasas intézkedik, akivel korábban az időpontot egyeztettem. Sovány, közepes 30-as, barna bőrű és fekete hajú férfi, fülben – orrban – szemöldökben piercing, szemöldök ezen felül festve és csíkosra fazonírozva. Az összhatás elképesztően rusnya, de nem ez a lényeg: negyedóra múlva már dobja a számom a gép, én pedig odaállok. Útlevél kéznél. Nyújtanám a dokumentumot, mikor kiesik az útlevélből két igazolványkép: őszőkesége, aki egyébként nem valami fotogén, kivételesen jól fest rajtuk, németes szimmetriával elválasztott frizurával, Leni Riefenstahl tuti beválogatott volna a statisztériába. Na ez volt a szerencse: a pasas rám mosolyog, mikor meglátta a fotókat. No, we don’t need that, but you look very good. Asszem félreérthetetlen, nem is fordítom le. Formanyomtatvány csúszik az asztalon, legyek olyan szíves kitölteni. A pasas szemmagasságában körülbelül negyven nyelven a díszeleg a papíros átlátszó műanyag bugyiban, mappába rendezve, mint a napi menü a sarki kisétteremben. We don’t have that in Hungarian, sorry. English will be fine as well. Angolt persze nem ad lányos zavarában, persze elszúrom a kitöltést, ez sem baj. A csávó továbbra is nagyon kedves, hogy még nem regisztráltam a city hallban, nem baj, ráér. Oh, nemzetközi diák vagyok, ő is tanul, tanulna, de még nem jutott el a szakdogáig. Így nem is fogsz barátom, morfondírozok, ha ebben a zsákutcában robotolsz. Sajnos egy órát várni kell, amíg ellenőrzik az identitymet és lesz egy kis turka-murka a büntetlen előéletemben is. Világos, merre van a city hall, regisztrálok. Oh, round the corner. Térülök-fordulok, valóban egy saroknyira van a városnak az háza, benne a regisztrációs nap zajlik éppen. A nemzetközi diákokkal külön 5 fős gárda foglalkozik, körülbelül egy perc alatt készen lennénk, ha nálam lenne a passport. De az biza az adóügyiseknél maradt, controlling, úgyhogy vissza. Nem baj, legalább a finn szépséggel, Karolinával találkoztam a városházán, s a belga angyalka, Louise is ott üldögélt, na meg az izlandi srác is, aki látványosan mindenkivel jóban akar lenni: annyira kedves, hogy végül senkivel sem sikerül összehaverkodni. Pedig nyomul, rádmászik, he’s coming at you – ahogy a brit megmondóember, Daniel fogalmazott. Ha még egy kis Dale Carnegie-t olvasna hozzá, szóba sem állna vele senki. Tényleg tenyérbe mászó. Vissza az irodába, leülök. A török pasas neveket olvas fel, mindenki odafárad a pulthoz az útleveléért. Csupa lengyel és ukrán, az ügyintézőnek majd beletörik a nyelve. Susognak a melegítők, nyikorog a hamis-Nike a linóleumon, anyuka kinn dohányzik és vigyáz a kocsira, miközben apuka benn munkaképessé válik törvényileg. Holland bonmot: szép nap a mai, csak ne lenne ennyi bevándorló Nekem csak biccent és mosolyog a török irodista, szinte el sem telt húsz perc. [Egy óra, ha? És mennyi lett volna, ha nem jövök be?] Na mindegy, a papíron ott a Sofi-number [ahogy a kanadai lány, Jessica hívja, Sophie-number: valószínűleg a Meryl Streep-, vagy ha úgy tetszik, William Styron-klasszikussal, a Sophie’s choice-al interferál]. Másfél hete kaptam az időpontot, és már kész is az adószám. Normál esetben egy hónap. Örömömben visszamegyek regisztrálni: a román pszichológus srác Dragos, akivel a regisztációs napon ismerkedtem meg, nem akar észrevenni, hangosan ráköszönök, madarat lehetne velem fogatni. Regisztáció: egy perc. Kimegyek, eszembe jut, hogy már mehetek is a diákmunka irodába, az összes komponens a táskámban: bankszámlaszámom már kedd óta van ugyanis. A Rabobankban egy kora negyvenes nő volt az ügyintézőm, hihetetlenül kedves volt, örült, hogy gyakorolhatja az angolját, how charming. Időjárás, meg minden, szóval jót beszélgettünk. Még egy pohár vizet is kaptam, free of charge, ami errefelé, ahol a nyugati kapitalizmus bölcsőjét ringatták, különösen nagy szó. Biciklire fel, irány a belváros, munkát kell találni. Útközben összefutok Jessicával, majdnem leesik a bicikliről örömében, how are you, megy a Sophie-numberért. Fotókat is küldött nekem az interneten a kis cukorfalat még előző nap, see each other soon. Az Uitzenburoban, ami a munkaközvetítő holland fedőneve, már korántsem olyan kedvesek, sok magamfajta csóringer diák kopogtat az ajtón errefelé. Nagyon egyszerű munkáról lenne szó, raktárban, gyárban, nem, nem lehet hétvégén dolgozni, a műszak hajnaltájban kezdődik, s véget talán sosem ér. Elmúlt 23 éves, igen, akkor 9 Euró körül fog keresni kedves fiatalember. A munkalehetőség előtt felhívjuk Önt, s be kellene fáradni, ide az irodába, hogy szerződjünk. Nem, nem lehet állandóra, minden héten jelezzük, ha van meló. Éjszakai műszak is van. Végül is feliratkoztam keddre, hétrő éjszakára és péntek éjszakára, de a hétfőt azonnal vissza fogom mondani, mert szétszedi a hetemet, ha egy éjszakát gürizek. A kedd viszont jó, ha minden héten 8 órát lenyomok, akkor három hónap eltelte után beadhatom a kérelmemet a holland ösztöndíjra, ami 300 Eurót jelent a dolgozó diákság számára. Csúcs!