Most nem a Zorán slágerről írok nektek, hanem az eddigi legszebb élményemről Utrechtben, mégpedig egy magányos sétáról egy vasárnap délután Utrecht belvárosában. A szombati buli után kicsit másnaposan ébredtem, de egy alapos reggeli, rendrakás után elindultam internetkávézót keresni. Nem egyszerű dolog nyitva tartó üzletet találni a városban, az első internetkávézóban, két utcányira a lakóhelyemtől nem volt szabad hely, így bementem a belvárosba. Erhan délelőtt járt benn, nagyszerű programokról mesélt, s valóban: a város kivirágzott. Sütött a nap, zsongott a város. Az utcákat zenészek, színészek, művészek töltötték meg, a csatorna partján kinyitottak a galériák, a festők kiültek festegetni, a zeneiskolások kiültek zenélni a partra, motorcsónakok, kenuk és kishajók jártak fel-alá a csatornán. Az egyik utcasarkon kortárs pantomimba botlottam, egy kapualjban pedig egy gitárművész zenélt, szép számú közönségnek. A Dómtéren rapegyüttes zenélt, öregektől és egészen kis gyerekek együtt hallgatták. A part mentén kézműveseknél lehetett kipróbálni a szobrászatot vagy az üvegfestést. Lószerszám zörgését és gyereknevetést hallottam időnként, amint a közelembe ért a körbe-körbe járó parádés kocsi.

Az egész város az utcán volt, mégsem volt ricsaj, nem volt bűz. Jólöltözött, boldog és nyugodt emberek álltak sorban a mozinál, nyalták a fagyijukat a híd korlátjának támaszkodva, hörpölték sörüket a teraszos presszók asztalainál. Élettel teli és mégis megnyugtató látványt nyújtott a város. A tánciskolák nyílt napot tartottak, Salsa-zene szűrődött ki az utcákra. Az egyik kishajón fiatalok énekeltek Beatles-slágereket, minden utas egy fejhallgatót viselt, így a nézők nem hallhatták a zenét, csak az éneket, együtt nevettek a hajón táncoló és dalolászó emberekkel. Több, mint három órát járkáltam fel- és alá, olyan mély nyugalommal a lelkemben, melyben még soha nem volt részem talán. Hiába voltam egyedül, úgy éreztem, együtt rezdülök a várossal, azokkal az emberekkel, akiknek a szavát sem értem. 

Utrechtben nekem csak jelenem van, történetem pedig az első lapjainál tart: mégis a sajátomnak érzem ezt a várost.